Csak én kiáltottam...

Mikor a szívét kezemben melengettem,
a pelyhes kismadár reszketett.
Gyenge volt egy percre akkor,
ma már a sólyom messze száll,
nem tér vissza többé már.

Azt a percet sosem feledem.

Ahogy közeledik az ominózus dátum, 2012.december 21. a média feltűnően kiemelt figyelmet szentel a Világvége szenzációnak -konkrétan, a vízcsapból is ez folyik-. Nos, erről megvan a saját bejáratú véleményem is.

Azt gondolom, hogy ez is eszköz ahhoz, hogy kellő nyomás alatt tartsák az amúgy is hihetetlenül frusztrált emberek sokaságát. A félelem rendszerére gondolok... A félelem az, ami fenntartja és irányítja a mostani rendszert. Gondold csak végig a világtörténelmet, vagy akár csak a te életedet. Fel kell ismerni, hogy a történelemben mivel tartottak rendet. Meglátod ott van a félelem mindenhol. A történelemben, és napjainkban is a hatalom birtokosai, valamilyen formában mindig egy módszert ismertek a hatalmuk megőrzésére, a félelem eszközét ragadták meg, hogy rendet tartsanak.

Nincs ez most sem másképpen, rettegést generálnak a médiumokon keresztül - feltéve, ha hagyod, hogy hasson rád -.

A félelem alacsony rezgés és meg kell értenünk, hogy igazából nem is létezik. Egyszerűen nincs. Az elménk hozza létre a tudatos manipuláció miatt, amit a behatások eredményeként, vagy önmagunktól kapunk. Nézz utána, ha érdekel, mert igazából nem is ezért kezdtem a bejegyzésemet...

Csupán annyi jutott eszembe, hogy amennyiben tudnám előre, hogy 21.-én vége mindennek, mit is tennék az utolsó néhány héten... Sokat gondolkodtam ezen. Nagyon meglepődtem, magamon. Nem csinálnék semmit másképpen. A legfontosabb számomra a családom, a szeretteim és Világvége-tudattal, vagy anélkül is ők az elsők, a többi mind elhanyagolható. Hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok, és teljesen átadom magam a mának, ez nem lenne másképp akkor sem, ha leszakadna az ég... Mindig a szívem vezérelte az életemet, és ez nem változna már akármeddig is élek. Nincs mitől félnem, komolyan mondom. Te se félj, nincs mitől hidd el...

Upppsz, talán mégis valamit másképp csinálnék...nem aludnék egy percet sem :)

Miről is van szó?

Komoly tudósok próbálják cáfolni az interneten keringő vad híreket és csillapítani a kibontakozó pánikot: nem jön el a világvége 2012. december 21-én. Nem csapódik a Földbe egy rejtélyes bolygó és a maja naptárnak semmi köze az egészhez. A hisztériát - mint kiderült - egy hollywoodi film gerilla marketing kampánya indította el.

A 2012. című filmet novemberben bemutató stúdió - az érdeklődés felcsigázása érdekében - több tucat hamis tudományos portált vagy blogot hozott létre, amelyek mind a 2012-ben bekövetkező világvégéről vizionálnak. 2012. december 21. azért nevezetes dátum, mert a maják állítólag csak eddig készítették el naptárukat - utána már nincs idő. A rémhír szerint ekkor egy korábban ismeretlen külső bolygó csapódik be a Földbe.

A Sony Pictures még egy olyan weboldalt is létrehozott, amelyet az állítólagos Institute for Human Continuity (Emberiség túlélése intézet) működtet. Itt még arról is értekeznek, hogyan lehet feliratkozni túlélő készletre, és hogyan kell majd megválasztani a világ vezetőjét a katasztrófa után.
Mindez megtette a hatását, beindult a lavina, a hívők öngerjesztő módon ezrével propagálják a téveszmét. 

Hogy az emberek nem akarnak szabaddá válni? Ezt hallottam valahol…hmm. Ez érdekes.

Talán azért van ez így, mert elménk börtönében tengődve nem is tudjuk, mi az a szabadság. Egyszerűen nincsen róla fogalmunk, képünk. Az elme nem őriz ilyen képet, mert a szabadság maga a kép-nélküliség. Az elméjével azonosuló ember számára a szabadság, egészen mást jelent. Az igazi szabadságtól  pontosan a falak tartják távol, aminek a börtönében él. „Az ember legjobban a szabadságtól fél” olvasom… ez igaz is lehet, de szerintem nem az ember, hanem inkább az elme fél a szabadságtól, nem ahhoz van szokva, mert beidegződések tartják életben.
Azt hiszem ebből az állapotból nem szabad felébreszteni senkit…

Miért? Mert az nem az ő ébredése lesz, hanem az én ébresztésem. Az enyém…

Rájöttem, hogy részemről sajnos nem tudok felébreszteni senki mást – próbáltam pedig, mert akartam, mert hittem, hogy boldogabb lenne, szerettem, imádtam, magammal akartam vinni, hogy ne féljen, meg akartam menteni... - (mentségemre legyen mondva, a jó szándék vezérelt mindig). Belátom ez egy hiú ábránd, nem az én dolgom. Saját magamat tudom „csak” ébreszteni. Amint azonban magamat  felébresztem, talán velem együtt mások is felébredhetnek, vagy legalább késztetést éreznek lebontani a falakat maguk körül végre…mert Te és Én nem vagyunk külön…csak az elme próbálja ezt a képet vetíteni elénk.  Mindenki a maga által diktált tempóban tud bontani és épülni. (Ez azért, - annak ellenére, hogy nagyon magányosan hangzik - sok nagyon értékes találkozást hoz magával...)  A kibontott réseken át beszűrődik a hang, a fény,  a falon túli világból, amiről eddig úgy tudtuk, hogy ott nincs is semmi, csak a biztonságos falakon belül. Óriási erővel taglóz le a felismerés, hogy ez hazugság volt, az elménk átvert minket, és falakat építtetett velünk, hogy az irányítása alatt maradjunk. Nos ez a valódi összeomlás… amikor a hazugság lelepleződik…amikor kiderül, hogy minden, amitől eddig féltünk, az nem létezik…és ott kezdődik az igazi élet.
Persze ez nagy robajjal jár, a körülötted lévő falak meggyengülnek, és itt-ott a szomszédba is be-be szűrődhet a fény.
Az én felébredésem csak így lehet hatással a másikra...akaratlanul, spontán. Akkor lehet a példám segítség, bátorítás mások útjához, hozzád...
Teszem a dolgom és megmutatom, hogy létezik élet a falakon túl. A Te dolgod, hogy mit kezdesz a példámmal …ki mersz-e végre kukucskálni bentről, egyáltalán akarsz-e kinézni, vagy teljesen jól elvagy odabenn.... elfogadod- e a tapasztalatomat, vagy kérsz-e segítséget  a saját cellád bontásához, kezet nyújtasz-e felém, vagy gyorsan befalazod a rést, újra és újra.

Nem kell ébresztgetni az aludni vágyókat. Az beavatkozás lenne. Ahhoz van jogom csupán, hogy észrevegyem az alvókat, és beragyogjak a fal résein -ha van egyáltalán némi rés-…(már nem is tudnám nem észrevenni, látom és kész...ez van)

A fentiekből következik természetesen, nem várom el, hogy az itt leírtakat készpénznek vedd...óóóó dehogy várom. Az ilyen írásaim gyakorlatok, a kifejezés gyakorlata, a metafizikai megtapasztalásaim indította elmélkedések. Kicsit elvontnak tűnhetnek, de hidd el, hogy nem rugaszkodtam el a valóságtól és még mindig két lábbal állok a földön...csak néha egy icipicit röppenek egy-két kört...  

Akik kihozzák belőlem az ilyen gondolatokat:  Radnóti Miklós, Bigelbauer Pál, Hamvas Béla, László András, Baranyi Tibor Imre, Ady Endre, József Attila, Petőfi Sándor, Dr. Drábik János,  John Perkins, David Icke, Ghislaine Lanctot, Satprem, Duncan Shelley, Vári József, Robert Kiyosaki, Anthony Robbins, Carroll Quigley, Milton William Cooper, Michael Talbot, Seneca, G. Edward Griffin, Gustave Le Bon, Csíkszentmihályi Mihály, Michael Hoffmann, Aldous Huxley, George Orwell, Eckhart Tolle, Jim Humble...most hirtelen ennyi.

Az eddig leírtakat végiggondolva, - már ami a vallási és spirituális iskolák tanulmányozgatását illeti - azért pontosítanom illene a témában. Arra gondolok, hogy természetesen ez nem egy egyéletes feladat ám... Az elmúlt időszak intenzív tanulása ráébresztett arra, hogy olyasmibe fogtam, aminek csak egy icipici szeletkéjét fogom tudni megismerni, akármennyire is igyekszem, és akármennyire is szorgalmas vagyok.

Ezt csak azért akartam leírni, mert rengeteg vallási és spirituális hitrendszer létezik. Olvastam már az iszlámról, buddhizmusról, judaizmusról, kabbalistákról, a kereszténységről, és érdességképpen el kell mondanom, hogy minél többet olvasok, annál jobban elragad az az érzés, hogy mennyire keveset tudok. A paradoxon viszont az, hogy ezzel párhuzamosan egyre erősebb bennem a vágy, hogy átadjam az olvasottakból nyert tudásomat. Nem vallásfilozófiára, vagy vallástörténetre gondolok, hanem valami összegzésfélére, amit - azt hiszem - úgy szoktak hívni, hogy "egyetemes igazság"...atyaég meg ne ijedj. Így első hallásra elég ijesztően magasröptűnek hangzik... Zsé, aki az egyetemes igazságról osztja az észt...

Komolyra fordítva a szót, hidd el hogy ezeknek az igazságoknak a megismerésére, amiből talán eljuthatunk a hétköznapi tudáshoz, amire  mindenkinek szüksége lenne, ahhoz hogy valami megmozduljon ebben az elhidegült, elvetemült világban amiben perpillanat élni kényszerülünk. Hinnünk kell, hogy megbirkózunk létünk nehézségeivel. Talán ez is kell hozzá...

Azért az első nagy felismerésem, - a még meglehetősen zsenge olvasottságom alapján - már kialakult bennem. A legfontosabb, hogy alkalmazzam is az általam tanultakat és ne bonyolítsam túl. Egyszerűsíteni kell, lefordítani magamra, az én lelkem nyelvére és meg is kell élnem a tanításokban rejlő lehetőségeket.

Azt, hogy lesz-e valaha is lehetőségem tanítani...nem tudom... Azt viszont tudom, hogy a saját környezetemben, vagy a szeretteimnek feltétlenül át tudom adni.Ez már bizonyos mértékű kielégülést jelent számomra. Boldog vagyok, ha adni tudok és ha elgondolkodik valaki azon, hogy mit is mondok, mit hogyan teszek és miért. Hogyan szeretek, vagy miért vagyok megértő, türelmes, vagy miért tudok a legkeményebb történések esetén is őszintén szívből mosolyogni, nevetni, és persze sírni is tudok ha kell...esetleg a legfáradtabb pillanataimban is képes vagyok odafigyelni a környezetemre. Nem győzködök senkit, csupán élem az életemet, legjobb tudásom szerint, szigorúan két lábbal a földön.

Hidd el, hogy nem túlzok magammal kapcsolatban..tényleg ilyen vagyok, és ez nem is esik nehezemre, mivel tudom már, hogy ez az én életfeladatom...példát kell mutatnom. Te - aki ismersz - tudod, hogy ilyen vagyok :))

Nem tudok okosabbat mondani, annál, hogy nekem és neked is kell változnunk és csak ezáltal lehet jobb ez a könyörtelen világ. Nincs rá más eszköz.

Nem könnyű, tudom. Amikor olyan emberrel találkozol, aki érzéketlen, vagy aki fájdalmat okoz neked és saját gátaid miatt képtelen vagy valamivel visszavágni...megértem nem könnyű, de nekem már nem jelent elégtételt a visszavágás. Persze nem azt mondom, hogy nem teszem szóvá a véleményemet..dehogynem...méghozzá elég határozottan, ehhez jogom van.  Mindig arra gondolok, hogy nem az én feladatom a büntetés. Nem az az én feladatom.

Most kéne valami ütős befejezés a gondolat végére, de semmi nem jut az eszembe, csak annyi:

Szeretem hogy ilyen vagyok. :)

Azt feltételezem, hogy a címben szereplő Szent Ágostontól származó idézet az egyik legnagyobb igazság, amit eddigi olvasmányaimból tanultam. Gondolj bele micsoda ereje van ennek az egyszerű mondatnak.

Már annyi szó esett a szeretetről, hogy talán, kissé beszűkültnek tartasz emiatt...pedig valahol itt kell keresgélni azt a bizonyos Igazságot, ami miatt megszülettünk, aminek a kizárólagos tudásáért évszázadokon átívelő vallási háborúkat vívtak. Az Igazság, amit például a kereszténység annak idején előírt, és ha annak szűk értelmezésétől valaki eltérni merészelt, bizony halállal lakolt. Az Igazság, amit a különböző vallások meghatároznak és például a katolikus egyház nem is tartja szükségesnek az emberi viselkedés irányításához.

Talán nem is jó helyen keresgélem? A vallások tanulmányozgatása csak valami kapaszkodó lenne? Útmutató, hogy eljussak magamhoz?

Abból kiindulva, hogy a gondolat csak rámutat az igazságra, de nem maga az Igazság, a vallások is gondolatok összességei, ideológiák, amennyiben az egot szolgálják. Jézus azt mondta: János evangéliuma 14. fejezetének 6. versében: "Én vagyok az út, az igazság, és az élet", ezt nevezik a bennünk élő Krisztusnak, a hinduk Atmannak, a buddhisták Buddha-természetnek. Ez talán az élettel való teljes egység, harmónia...a bennünk lévő dimenzió? A teljesség, a legbelsőbb szeretet. Ez lenne hát az Igazság?

A fentiek alapján, amennyiben ki-ki a saját vallását valamiféle útmutatóként kezeli, akkor azok mindenképpen az összetartozásunkat szolgálják és nem a megosztásunkat. Viszont, ha mindenki a sajátjaként, csakis az egyetlen igazságként aposztrofálja, akkor abból csak viszály keletkezik, az ego győzedelmeskedik. (ez így van sokesetben minden ideológiai szembenállásnál, vagy például a politikában is)

Ha már szóba hoztam az ego fogalmát...na igen. Ez is érdekes téma. Szabadulj meg az egotól- hallom, olvasom mindenhol. Azt hiszem, talán nincs is szükség rá, amennyiben megismerjük magunkban az Igazságot, a tudatosságot, magát a legteljesebb szeretetet. Érzéseink és cselekedeteink teljesen személytelenné válhatnak, onnantól nincs ego, ami uralja életünket.

Kérlek nézd el nekem, hogy ha nehézkes a fogalmazásom, de nem egyszerű leírni olyasmiket, amik valahol legbelül zajlanak érzések, érzelmek formájában. Valami megfoghatatlan dimenzióban.

Nincs nagy jelentősége a fenti fejtegetésnek, csupán le kellett írnom Neked. Jaj csak azt ne gondold, hogy én akarom megfejteni, amit tudósok, teológusok, ezotériával, filozófiával, spiritualitással foglalkozó nagy koponyák sem találtak...dehogy. Ezek kérdések, amiket olykor fel-felteszek :)

Mint ahogyan azt elterveztem, megkísérlem összeszedni, mit is akarok én ezzel az örökös agymenéssel, amit jó néhány hónapja megosztok veled is.

Ott kezdeném, hogy abból a pár írásocskából, amit elkövettem, kiderül, hogy egy önvizsgálódási folyamat kellős közepén tartok. Az is kiderül, hogy elég elhamarkodott módon már egy-egy régebbi írásomban arról írtam, hogy én már minden önismereti mélységen túl vagyok, és ez a folyamat már le is zajlott nálam, és hogy mennyire ismerem már magam...stb. stb. Nos, sajnos töredelmesen be kell valljam, ez bizony nem így van...a mai írásom is tapogatózás, valamiféle belső nyomozásféle, hogy miért is érzek késztetést erre az utazásra?

Az elmúlt évek rengeteg csapást mértek rám (most ezeket nem részletezném, hiszen senkinek nem könnyű az élete, nekem sem, tehát nem is a konkrét események a lényegesek). Bár a családban, ismerőseim között szállóigeként emlegetik Zsé legendás erejét, türelmét, az átélt nehézségek mégis megrendítettek erő ide, vagy oda. Ráadásul az éveim számai is pont abba a stádiumba léptek, amit egy nőnek bizony nem olyan könnyű átvészelni...legyünk őszinték: öregszem. Ezek így együtt olyan mérhetetlen erővel hatottak rám, amit elég nehéz volt legyőzni, de szerencsére elég jól sikerült.

Viszont amint azt már írtam, óriási változásokon mentem keresztül. Olyan kíváncsiság, tudásvágy tört fel belőlem, amit csak komolyabb olvasmányok és előadók tudtak csillapítani. Igen ám, de ez csak addig tart amíg az új ismeretek újabb kérdéseket nem generáltak bennem. Tehát most itt tartok. Miközben felfedezem magam, közelebb kerülök embertársaimhoz is, és a világ dolgaihoz is. 

Arról is írtam már, hogy sokan kérnek tőlem tanácsot, sokan szeretik a társaságomat, úgy is fogalmazhatnék, hogy sokan érzik azt a fajta energiát bennem, aminek a létezését nem olyan régóta tudatosítottam magamban. Ma már ezt teljesen természetesen használom, és fejlesztem is magamban. Ne kapj a fejedhez, nem valami spiri hókusz-pókusz ez, neked is van...csak nem figyelted, nem tudatosult benned, de attól még Te is rendelkezel vele. Nos, amikor ezek a rezgések elérik a körülöttem lévő embereket, onnantól kezd felelősségteljessé válni a történet. Megszeretnek, bíznak bennem, hallgatnak rám és így már nem mindegy, hogy mit is mondok nekik. Pökhendi észosztóként hablatyolok valami nagyon okosnak tűnő dolgot, vagy pedig hitelesen próbálok valódi tudás és olvasottság alapján valami olyasmit mondani, ami talán továbbgondolkodásra és továbbolvasásra készteti a kérdezőt. Általában lelkizünk, olyan témákat feszegetünk, ami szinte mindenkinek problémát jelent. Párválasztás, párkapcsolat, önelfogadás, nők a pasiról, és pasik a nőkről. Kiderül, hogy feje tetején a világ, semmi nincs rendben körülöttünk.

MIÉRT?

Miért olyan boldogtalanok az emberek? Miért nem tudnak szeretni, barátkozni, örülni? Miért nem találnak párt maguknak? Miért élnek olyanok együtt, akik nem szeretik már egymást?....stb. stb. Egyik sem egyszerű kérdés.

Nos saját utam keresése és a lelki fejlődés stációi késztettek az elmélyülésre, a sok olvasásra, valamint az életemben nagy változást hozó szerelem, a mélységek és magaslatok olyan tapasztalt "hegymászóvá" kezdenek tenni, hogy nincs visszaút. Együtt épülök veletek.

Ha Isten is úgy akarja, önismereti oktató, és stresszterapeuta végzettséget szerzek, hogy igazán kezemben legyen a lehetőség, fejemben a megfelelő tudással és szívemben a segíteni akarással ötvözve.

Tehát a hosszú bevezetés után kimondhatom, hogy az önismeret kérdése az egyik sarkalatos pontja a problémáinknak. Ki néz vissza rám a tükörből? Nem mindegy...de nem ám! Ahhoz, hogy megfelelő magabiztossággal éljem az életem, megfelelő nyitottsággal kezeljem a kapcsolataimat, a családomat, szerelmemet... bizony ismerkednem kell saját magammal.

Én is ezt teszem. Az, hogy itt leírogatom az érzéseimet, gondolataimat, nem azt jelenti, hogy az példaértékű, de feltétlenül tanulságos. Egyfajta folyamatot fog mutatni, honnan hová tud eljutni az ember egy kis tanulmányút folyamán. Még nagyon az elején járok, de a "tudáshoz" idő kell. Nem sietek sehová.

Hiszem, hogy nőként sokat tehetek a környezetemért, hogy a kisugárzott energiámmal az egység és összetartozás hullámait tudom közvetíteni. Az igényt talán fel tudom ébreszteni a környezetemben: ismerd meg önmagad és szeresd önmagad, hogy szívből, odaadással szeretni tudj másokat.

Megnéztem tegnap éjjel egy Jack Nicholson filmet és megint elkapott az agymenés...a film története dióhéjban:

Nos, a történet -de főleg az egyik utolsó kis részlet, amit alább megnézhetsz- hatásaként felmerült bennem a kérdés, hogy tényleg miért is érdekelnek a lélek dolgai, az "Igazság keresése", miért fontos számomra a kapcsolatteremtés? Miért boncolom magam nyíltan előtted, teljes őszinteséggel? Az útkeresés és az ezzel kapcsolatos metafizikai érdeklődésem honnan jött? Egyáltalán mi a fenét keresek én?

A következő bejegyzésemben ezt fogom -vagy legalább megpróbálom leírni, vagy kiírni magamból-...hát nem lesz könnyű.

"Tudom, a nagy egészet nézve porszemnek tűnünk csupán. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül nyomot hagynunk a világban… Meg fogok halni, viszonylag hamar. Talán 20 év múlva, talán már holnap. Édes mindegy. Ha már nem leszek és meghaltak azok is, akik ismertek, olyan lesz, mintha nem is éltem volna soha. Mi haszna volt bárkinek is az életemből? Semmi, azt hiszem. Semmi a világon.”

( a gondolatébresztő film még gondolatébresztőbb részlete...Nicholsonról már nem is szólva...imádom)

A szeretetről és szerethetőségről írtam az előzőekben, a saját példámat említve, őszintén és mélyrehatóan. Folytatva a gondolatmenetet - tiszteletben tartva mások érzelmeit - de azért álljunk meg még itt egy pár szóra...természetesen nem szükségszerű szabály az, hogy viszontszeressenek, hiszen ezt kellőképpen kiveséztem az előbbiekben...önzetlen szeretet stb. stb. Arról azért mindenképpen írnom kell, hogy a kitaszítottságnál rosszabb nincs. Például amikor valakit kizárok teljesen az érzelmeimből. Az elutasításnál nagyobb sérelem amúgy sincs. Nem kellesz, nincs rád szükség... Ezt nem igazán lehet feldolgozni...akkor legalább úgy tegyem, hogy a legkisebb fájdalommal járjon. Vagy például, egy szerelem, egy barátság véget érhet, egy házasság is véget érhet, és ez amúgy is olyan sebet ejt, amit szerintem kitörölni képtelenség, de itt is a levezetés nem mindegy hogyan történik...de nem ám. Nem tehetem meg azzal az emberrel, azt hogy megalázzam vagy megtapossam, akibe azelőtt szerelmes voltam, szerettem...

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy egyfolytában a szeretetről, megbocsátásról, megértésről papoljak, mert azt gondolom, hogy ezt cselekedni kell és nem beszélni róla, de minden helyzetben be kell tartanom az alapvető normákat, mert az engem minősít, éppen ezért még sem lehet eleget beszélni róla.

Tehát elég kacsakaringósan bár, de elérkeztem oda, hogy nem lehet mindenkit szeretni, dehogy. Hiába a sok bölcsesség a témában, nem lehet, és szerintem nincs is szükség rá, hogy mindenkit szeressek és a szívembe zárjak. Viszont az alapvető emberi értékmérőket ezekkel a nem szeretett embertársaimmal szemben is be kell tartanom, nincs mese. Nem kell szeretnem mindenkit, dehogy kell, de normálisan kell viselkednem velük, nem ítélkezhetek felettük azzal, hogy nem tartom rá érdemesnek őket. Ugyancsak nem taszíthatok ki senkit sem, és a visszautasítást és elutasítást sem mindegy, hogy hogyan teszem, ebben az esetben sem.Törekednem kell rá, hogy emberi módon viselkedjek és lehetőleg ne okozzak olyan mélységes fájdalmat, amit lehet hogy nem is akartam okozni.

Persze vannak olyan emberek, akikkel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Természetesen találkozom én is olyan helyzetekkel, ahol csődöt mond minden megértés, empátia, türelem, és jobbnak látom ha odébbállok.

Tanulmányaimból az derül ki, hogy "a pszichológia sem, és az ezotéria sem foglalkozik a 'rossz ember fogalmával". Pedig bizony léteznek gazemberek, léteznek rosszakarók, léteznek olyanok, akiket jobb kikerülni. Akik csak bántásra és fájdalom okozására képesek. Bár el lehet jutni a lelki fejlődés azon fokára, ami már megfelelő tudást ad ahhoz, hogy az ilyen embereket is kezelni tudjuk...de én még nem tartok ezen a szinten.

Egyszer megkérdeztem, hogy szerettek már téged úgy Istenigazán? A válasz: nem is tudom, arra nem is figyeltem, arra figyeltem, hogy én mennyire szeretem.....ott a pont!

Ez a kis beszélgetéstöredék, nagyon elgondolkodtatott, és kikívánkozik belőlem, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott.

Mi is a szeretet? Nem a szerelem, hanem a szeretet. Nagyon szép és patent meghatározásokat lehet erről olvasni, de szerintem mindenkinek mást jelent, vagyis inkább úgy fogalmaznék, mindenki másképpen szeret. Más hőfokon, más odaadással, más és más mennyiségű adakozást visz bele (remélem érted mire gondolok). A szeretet nem is érzelem csupán, hanem cselekvés, adakozás, felelősségteljes törődés. A szeretet figyel a másik ember kimondott és ki nem mondott igényeire. Adom önmagamat, adom az örömömet, a bánatomat, az érdeklődésemet, az együttérzésemet, a barátságomat, hálámat, értelmemet. Önzetlenül. A valódi szeretet nem vár a másik szeretetére, akkor is szeret, amikor a másik ember még nem szeret, és azután is szeret, amikor a másik már nem szeret. A szeretet mindig a másik emberért létezik. Nem azért szeretjük a másik embert, mert "viszont-szeretetet" várunk tőle. Örülünk a viszont-szeretetnek, de nem azért szeretünk, hogy minket szeressenek. A szeretet lényege, hogy nem függ semmitől. A szeretet maga az elfogadás. Elfogadom a másikat, ahogy az van. Nem akarom megváltoztatni. Lényeges, hogy lehetetlen mások szeretetét bírni, önmagunk szeretete nélkül. Szeretni azt jelenti, fény és melegség vagyunk a másik számára. Minél inkább szeretjük és odaajándékozzuk magunkat, annál értékesebb lesz az életünk....

Szent Ágoston szerint, nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Nos, ezek gyönyörűséges gondolatok, de azért én egy kicsit továbbmennék ebben.

Akkor mit tesz az ember, ha a szeretett fél -tévesen- méltatlannak tartja arra magát, hogy szeressék? Ez nem így működik. Hiszen nem csak annak nyitom meg a szívemet, aki méltó rá, ez lenne a legkeményebb beavatkozás, erőszak a másik ellen. Feltételeket szabnék a másiknak, ahhoz, hogy szeressem. Csak akkor engedném be a szívembe, ha ő megfelel az elvárásaimnak? Ez már nem szeretet lenne, hanem védekezés lenne az esetleges rossztól, amit a másikról feltételezek. Méltatlan? Ha így lenne, akkor egy betonkemény védőfalat emelnék a szívem köré és nem szeretnék. Tehát, akit szeretek, abban nem csalódhatok, hiszen nincsenek elvárásaim, és ilyetén nem lehet hozzám méltatlan sem.

Nem tudom, hogy ez a levezetés mennyire általános, és mennyire igaz  - nem is ez a fontos -, de én mindenképpen így élem meg. Mint azt is hogy a szeretet végtelen kiszolgáltatottságot is és védtelenséget, gyengeséget jelent. Arra is rájöttem, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. Félelem a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól...

Akkor mit tesz az ember, ha a szeretett fél nem is engedi hogy szeressék és mindent elkövet, hogy kikerülje azt, aki szeretné? (persze fenntartom, hogy csak rólam van szó és nem általánosítanék, én már nem férek a szívébe, vagy hibát követtem el...). No akkor van a baj, és megáll a tudományom...marad a várakozás, a bizakodás és életbe lép az első bekezdés. Talán egyszer kienged a szorításból a szíve. Talán egyszer ráébred, nem biztos, hogy az erő és a betonfal jelenti az életben a biztonságot, hanem elképzelhető, hogy a szeretet okozta gyengeség jelenti a biztonságot. Én mindenképpen vállalom a "gyengeségeimet", mert olyan jó ez az érzés...bár kétség kívül néha nagyon fáj.

(nem is olyan egyszerű ez...)

Az előző bejegyzésemben arról próbáltam írni, hogy talán kialakult bennem, hogy mit is akarok, mi az ami érdekel és mi iránt érzem az elhivatottságot az elmúlt nehéz időszak terméseként. Arra viszont nem tértem ki, hogy ezzel a tudatossággal párhuzamosan kialakult bennem egy sajátos szemlélet, egy olyan látásmód, amit kifejtenék bővebben, és ez konkrétan kapcsolható is a tanulási szándékomhoz.

Azt már elég sokat említettem, hogy az utóbbi időben rengeteget foglalkoztam spiritualitással, ezotériával , keleti tanokkal, vallásokkal, Jézus tanításaival, a megvilágosodással, a befelé fordulással, az elengedés, az önismeret fontosságával és az ezekhez köthető technikákkal. Eközben pedig nagyon sok emberrel beszéltem, ismerkedtem, akik valamilyen kapcsolatba kerültek ezekkel a tanokkal, a spiritualitással. Megértem, hiszen a mai őrületes tempójú kegyetlen világunkat sokan nem tudjuk valamilyen lelki kapaszkodó nélkül elviselni. Ezzel nem is lenne baj, hiszen évezredeken keresztül az emberiség együtt élt, csúnya szóval használta ezeket a kapaszkodókat. Igen ám, de azt is tudjuk, hogy ezekkel a tanításokkal miféle módon manipuláltak társadalmakat, különböző kisebb érdekcsoportok a saját hatalmi törekvéseik érdekében.

Az elmúlt tanulmányozós időszakom eredményeként tehát kérdések merültek fel bennem...létezik, hogy a megvilágosítás, tudatosítás, a spirituális tanok értelmezése terén ma sincs rendben valami? Ez persze nem 'Ex chatedra kijelentés, hanem kérdés...elgondolkodás valamiről, ami a körülöttem zajló világ egyáltalán nem elképzelhetetlen jelensége lehet, hangsúlyozom lehet...

Igazából azt tapasztalom, hogy itt is komoly hülyítés, manipuláció áldozatául eshetnek azok, akik nem eléggé körültekintően választanak tanítót, gurut, mestert, lelki, szellemi vezetőt. Aki arra lenne hivatott, hogy a Tant ne félreértelmezve-, kifordítva magyarázza, majd torz formában "hipnotizálja" vele a hallgatóságát, hanem megfelelő alapossággal és odafigyeléssel terelje helyes irányba az útkeresőt, hogy az valóban megtalálja a számára legmegfelelőbb utat.

Mi az eredmény? Elég elképesztő. Sok esetben megtévedt, összezavarodott emberek sokaságát termeli ki a mára már komoly üzletággá fejlődött szellempiac. Tudatrombolás és hiteltelenítés megy ezerrel, intézményesen eljuttatnak embereket egy elég alapos tudásszintre -már ami a lexikális tudást jelenti- majd ott magukra hagyják őket, vagy a másik jelenség, amikor teljesen rosszul értelmezett tudást adnak át ...és ez nagyon nagy baj. Csak remélhetem, hogy ez nem valami felülről irányított jelenség, hanem "csak" a hozzá nem értés, és az elüzletiesedés jele. (bár így sem kisebb a jelentősége)

A spirituális ember a szeretet nyelvén beszél, gondolkodik, van egója, de nem az egó vezeti az életben. A szeretet vezérli az életét, és egy úgynevezett belső vezetőre hallgat... a Szellemre, a belső hangra, az intuicióira. Saját életével, cselekedeteivel próbál példát mutatni környezetének. A megszerzett tudást, a Tant megéli és nem csak hangoztatja, felmondja. Két lábbal ugyan a földön jár, de a létezés törvényeit szem előtt tartva, nem avatkozik bele a szabad akarat szabadságába. Valahogy,  ilyennek kéne lennie egy igazán jó Mesternek, Tanítónak...legalább is az én olvasatomban.

Ezzel szemben a magukat csak spirituálisnak tartó, megmondó emberek teljesen félreértelmezve, valami egészen sajátos felfogásra okítanak Ez nagyon veszélyes! (tisztelet a kivételnek)

Nézetem szerint, törekszem az ilyen szellemgyárakat kikerülni.

Az alapvető emberi értékek fontosságára kéne nagyobb hangsúlyt fektetni? Mi lenne ha,egyszerűen csak magukkal kezdenének foglalkozni az emberek? Őszintén, fájdalmasan ugyan, de igaziból feltárva a belső Szellemet, és nem valami divat, hóbort kedvéért, valami homályos tanítást elsajátítva...és mi lenne, ha nem nyájszellem vezérelte eszméket szajkóznának? Hanem elmélyülnének a legegyszerűbb emberi értékmérők jelentőségében.

A hála, őszinteség, elfogadás, megértés, tolerancia, becsület, tisztelet szem előtt tartásával lehetünk csak szeretetteljes emberré. Aki szeretni tud, és aki igényli  hogy szeressék. Ez az élet rendje, az ember társas lény. Együtt kell éljünk egymással és nem elszigetelődve.

Az együttélés szabályainak betartására kéne odafigyelni. Nem tévesen értelmezni,  kiforgatni a Én fogalmát. Nem pótolható minden és mindenki, ahogyan azt elhitetik: nem számít senki és semmi, csak Te! Az a fontos, hogy Te jól érezd magad...
A magadba nézést úgy kéne vezetni, hogy odafigyelj arra, hogy pl. mit érzel, amikor fájdalmat okozol másoknak önmagad keresése közepette? Persze a Tan szerint: ha neki fáj, az róla szól, nem rólad... És ha nem tud valaki simán átsiklani, afölött, hogy megbántották akkor még nagyon sok tanulnivalója van, és sehol sincs a "megvilágosodotthoz" képest természetesen. Hmm...és hol van a tapintat, az empátia? A fenti kiragadott megnyilvánulásokkal személyesen találkoztam, tapasztaltam.

Olyan iparággá alakult az "önmagunk keresésének" vezénylése, hogy egészen elkopni látszanak az igazán fontos, ehhez köthető alapvető fogalmak, mert már a vízcsapból is ez folyik. Ám kevés a valós tartalom mögötte.

Nos a sajátos szemlélettel kezdtem a mondandómat, igen arra gondoltam, hogy mindenképpen óvakodom a dolgok feltétel nélküli elfogadásától, mindenképpen átgondolom, bármit olvasok, hallok, és megpróbálom a tőlem telhető legjobban értelmezni azt, hogy az az épülésemet és ne a leépülésemet szolgálja. Mindegyikünk a maga nemében különleges és értékes, Te is...ezt kell erősíteni és kiaknázni, és egészséges önbizalommá (és nem pökhendi nagyképűséggé) alakítani. Tudom, hogy megfelelő önismerettel, önbecsüléssel ezt jól lehet kezelni.

Még nem tudom mi a megoldás....csak annyit tudok, hogy valami nem jól működik. Pont azt veszíthetjük szem elől amit annyira keresünk. Nagyon nem szeretnék én is ebbe a hibába esni. Oda kell figyelni, kire hallgatsz... 

Remélem előrébb jutok ebben is egyszer, addig is tanulok, tanulok, tanulok...

(Mielőtt még nekem esel, hangsúlyozom, hogy nem általánosítok, és természetesen nem a Tan évezredes igazságát, jelentőségét kérdőjeleztem meg...ha ezt olvastad volna ki az írásból, kérlek fuss neki újra)

Azt azért még el kell mondanom, az előző bejegyzésem okán, hogy korántsem értem meg.

Bizony be kell valljam, hogy az elhatározás megszületett bennem, de ahhoz, hogy hiteles legyek, és segíteni tudjak, majd az esetleg bennem bízóknak (és távol áll tőlem, hogy Teréz Anya szerepre törjek) előbb nekem kell elfogadnom, hogy -bár vannak hozzám közel állók, a szeretteim, akik mellettem vannak- de mégis magam vagyok. Hogyan is értem ezt?

Arra gondolok, hogy annyit meséltem már arról, hogy mennyien találnak meg a problémájukkal, szívfájdalmukkal, ugyanakkor elég részletesen kitártam a szívem a saját vívódásaimmal és fájdalmaimmal kapcsolatban, hogy joggal felmerülhet bennem a kérdés: nekem ki segít, nekem ki a spirituális segítőm a 'miértek megmagyarázásában. Abban, hogy választ kapjak arra, hogy olykor mit rontottam el, miért történhettek a dolgok úgy ahogy megtörténtek, hogyan tovább, és egyáltalán aki az értelmezésben segítene...

Nincs ilyen...a sebeimet magamnak kell meggyógyítanom. Ki látott már sérült segítőt?

Tudod, amikor az ember le akar-, vagy le kényszerül zárni valamit, akkor azért számba veszi a veszteségeket is -legalább is én így tettem- most csak arról kívánok írni, ami a mai mondandómhoz kapcsolódik...

Mindig is tisztában voltam az értékeimmel -amit nagyképűség nélkül állíthatok- , de bátran elismerem a gyarlóságaimat,  és a hibáimat is. Ez  a nagy lelki-alámerülés (amiről már írtam) előtti időszakban is így volt. Miután átverekedtem magam a 'saját magam felfedezése időszakon, ez még tudatosabbá vált. Tehát követtem el hibákat mostanában is.

Olyan területre merészkedtem, amitől mindig óvtam magam, és ami ellen -ahol tehetem- mindig felszólalok. A hozzá nem értés... Mentségemre legyen mondva, a segíteni akarás vezérelt és a lelkesedés, a szeretet. Úgy példázhatnám, hogy szegény vak embert át akartam vezetni a túloldalara, de ő az Istennek nem akart átjutni. Ez bizony veszteség, hiba, és nagy baki. Hiszen mit tesz ilyen esetben a halálra rémült szerencsétlen? Persze, hogy menekül, menekül, mint akit puskából lőttek ki. Konkrétan úgy akartam lelki segítséget, kézfogást ajánlani valakinek, ahogyan azt valószínűleg nem szabad. Nem így kellett volna. Nem szakszerűen és nem megfontoltan álltam neki. Nincs meg a kellő tudásom ehhez, és ezt nagyon veszélyesnek tartom. Miért? Nos, azért mert most imádkozhatok, hogy szegény ne fusson ki a világból, nehogy még nagyobb baj érje a nagy rohanásban...

Ez a negatív élményem volt az utolsó csepp a pohárban, a végleges elhatározásban: meg fogom tanulni, hogyan kell ezt csinálni.

Azt gondoltam, hogy eljött az én időm...úgy döntöttem, hogy elkezdem kamatoztatni -az ismerőseim, barátaim körében jól ismert- az empátiára és mások iránt kialakult érzékenységemet, vagy ösztönös képességeimet. Az elmúlt hónapokban kitartóan olvastam és kerestem azt, hogy mit is keresek... Igen, ez így elég viccesen hangzik, pedig nem az. Munkám, hivatásom során rengeteg emberrel hozott össze a sors. Rengeteg embertársam öntötte ki a szívét-lelkét nekem -bár nem hordozhatom a vállamon ezeket a súlyos történeteket-, de mindenképpen késztetést érzek már jó ideje, hogy a meghallgatáson túl, talán segítenem is kellene ezeknek a kétségbeesett embereknek. Persze a meghallgatás, a valódi odafigyelés, egy igazi lélekig hatoló masszázs is lehet komoly segítség (van, hogy nincs is másra szükség). Vannak viszont olyan helyzetek, amikor kiált a tanácsért, az útmutatásért valaki és igazi megalapozott tudás és az ehhez tartozó végzettségem hiányában képtelen vagyok felelős és hiteles tanáccsal szolgálni -noha ösztönös és autodidaktaként szerzett tudásom, képességeim birtokában sok esetben képesnek érzem magam már erre- a fenti példa szerint pedig még nem vagyok korántsem alkalmas, vagy nem vagyok elég hiteles.  Ez nem elég ahhoz, hogy komoly, megalapozott segítséget tudjak adni és az önismeret professzionális fokára tudjam juttatni a segítségre szorulókat, azokat akiknek más nem hiányzik ahhoz, hogy maguk is megtalálják azt az ösvényt ami az "üdvösséghez" vezet, akiknek estleges társismeretre van szüksége, a helyes döntések meghozatalához, hogy ne fussanak fékevesztett vadként bele valami olyasmibe, ami nem is biztos, hogy megoldást jelent a számukra.

Miért fontos, az önismeret? Én most nem idéznék. Rengeteg megfogalmazást lehet olvasni ennek a fontosságáról, ezt azért jobbára mindenki ismeri. Nekem miért volt fontos, inkább arról írnék pár szót.

Meg kellett ismernem magam ahhoz, hogy tudjam mik az életemben a legfontosabb dolgok, megvannak-e ezek, tudok-e élni ezek nélkül, vagy sem...boldog vagyok én? Mit szeretnék az életemtől, mi tesz boldoggá? Egy szóval összefoglalva nekem az önismeret adta meg, hogy el tudjam dönteni, hogy mit is akarok. Célirányosan, és nem össze-vissza csapongva, pontosan el tudtam dönteni, merre menjek. A TUDATOSSÁG. Azt gondolom, hogy az önismeret az egyik legmagasabb szintű tudás. A sikeres életvitel alapfeltétele. Továbbmegyek...azt is tudom már, hogy ez még korántsem elegendő a boldogsághoz, de erről majd máskor...

Tehát tanulok, olyan szakemberektől, akik átadják nekem azt a tudást, ami már alkalmassá tesz a szakszerű és felelősségteljes segítségnyújtásra.

Olyan módszert tanulok, ami nem vallás és nem hittan, de rámutat a vallások egységére, olyan erényeket, gondolatokat, tanításokat, mélyíthetek el amelyek minden vallásban megtalálhatóak. Korhoz nem kötött, egyetemes módszert, ami kiválóan alkalmazható az egészen kicsiktől kezdve, minden korosztály számára. Egyetemes mind a módszer, mind tanítás, hiszen világunkban minden emberben ugyanazok az érzések, értékek lelhetők fel és mindannyian ugyan annak a társadalmi és természeti környezetnek a részei vagyunk, benne az Egyben, az Egységben, egymással összefüggve, elválaszthatatlanul.

Reményeim szerint, olyan szakember szeretnék lenni, aki tud és képes arra, hogy a napjainkban különféle szemfényvesztő, önjelölt vagy valós, valóban jónak mondható oktatási tematikákon,vagy személyeken túl tud és szeretne lépni, és aki egy valóban magas színvonalú, gyakorlatorientált tudást fog megszerezni. Ezt a tudást, mint professzionális oktató majd szeretném továbbadni , szívből, szeretettel, mind a felnőtt embertársaim, mind a gyermekek részére, akik a jövő nemzedéke.

A megszerzett tudásommal PREVENCIÓT szeretnék alkalmazni, szeretnék tanítani, útmutatást adni esetleg, hogy ne legyünk betegek, ne legyünk másokra utalva,  és ne kelljen stresszesen félnünk, aggódnunk, ne akarjunk másoknak megfelelni, és ne kelljen megbocsátani senkinek, és bocsánatot kérni senkitől...mert nem lesz miért, a kiváló ÖNISMERETTEL ÉS TUDATOSSÁGGAL  bíró életvitelünk és pozitív, szeretetteljes viselkedésünk miatt !