Igen, régen éreztem késztetést az írásra. Jó ideje már, volt kivel megbeszélnem, a bennem zajló érzéseimet. Hálás vagyok, hogy megoszthattam valakivel a legféltettebb titkaimat, nagyon jó érzés volt megtapasztalni az őszinteség és kitárulkozás felszabadító érzését. Találkozni valakivel, akinek mindent elmondhatok, kendőzetlenül, mert tudom, hogy megért. Óriási érzés. Sajnos azonban, határtalan örömömben nem figyeltem eléggé. Őszintén azt hittem, neki is szüksége van rám, legalább annyira, mint nekem Őrá. Önző módon, figyelmetlenségből, nem vettem észre, hogy rátelepszem a másikra. Elijesztettem. Nem figyeltem oda, csak az volt a fontos, hogy végre valakivel mindent megoszthatok, a legapróbb részletekig...nem akarom barátságnak nevezni, ezt a kötődést, mert részemről sokkal több volt annál, részéről viszont sokkal kevesebb. Nem tudom mi volt, nem is akarom definiálni, mert nem is fontos. Ami fontos, az a megélt pillanatok varázsa. Örökké hiányérzetem marad, ezek után a beszélgetések után.
Elengedtem Őt, mert ráeszméltem, hogy kedves udvariasság részéről a figyelem és nem szívből jövő. Nem hibáztatom érte, mert ez vagy létezik, vagy nem, ezt nem lehet sem kérni, sem tanítani. Ezt ki kell érdemelni. Nem tudtam kiérdemelni sajnos, a valódi együttérzését. Lemondott rólam.
Ebből is tanultam, ez az eset is rámutat olyan tulajdonságaimra, amin nem ártana változtatnom...igyekszem.
Köszönöm Neked az érdeklődést...Neked, aki mindig vissza-visszanéztél ide...mert tudok rólad :)
Utolsó kommentek