Mi vagyok én, a végtelen ég...
a fodros felhők rohanása alatt?
Mi vagyok én, hatalmas tölgy...
erdők rejtekén?
Mi vagyok én, óceán...
a folyó partján állva?
Mi vagyok én, vadvirág...
a fű között?
Mi vagyok én, parányi...
a végtelenben?
Mi vagyok én, a természet lágy ölén?
Egy vagyok Veled.
Hidd el, az elmulasztott pillanatért kár.
Veszni hagynád azt az ölelést,
a forró csókot, miben elégsz?
Elmennél e kicsiny boldogság mellett?
E nélkül hiába keresel teljességet,
a megváltó Egészet.
Megkínált vele a sors, fogadd el...
Kitárta karját a szerelem, hamvadj el...
A hajnali hangulat szokta meghozni általában a legmélyebb gondolataimat, ilyenkor egy csésze finom kávé mellett kapok kedvet hozzá, hogy le is írjam ezeket...most is ez történik.
A boldogságról gondolkodtam. A mosoly fontosságáról gondolkodtam, ami végigkísérte az életemet. Az őszinteségről, ami szintén fontos volt mindig...hát ide jutottam:
Eszembe jutott, hogy a magyarokat tartják az egyik legpesszimistább-, és legmosolytalanabb népnek...nos ez rám nem jellemző, sőt mi több, nem is tapasztalom ezt a megállapítást olyan kiélezettnek, mint amennyire ezt publikálni szokták. Talán olyasmi szunnyad a magyarok lelke mélyén, ami ezt csalogatja elő...a környezeti hatások -amik azért valljuk be nem mindig a legjobbak nálunk- hívják elő a pozitív hangulatot és sajnos a negatívakat is. Valljuk be sok sérelem érte ezt a nemzetet.
Nem tehetsz mást, magadon kell kezdened a változtatást. Magadnak kell ebből a - kicsit lesajnáló - ránk ragadt sztereotípiából kitörnöd. Belül kell kezdeni. Magadban kell rendet rakni, sürgősen. Nincs más mód a változásra. Csak így tudok a környezetem felé valamiféle ragadós példával szolgálni, ami remélhetőleg tovább gyűrűzik.
A gyakorlat az, hogy egy rosszul eltöltött éjszakából-, vagy egy kínos eseményből adódó feszültséget a másikon "vered le". A magadban rendezetlen ügyeidet, szerencsétlen környezetedben lévőre tolod. Miért? Nincs jogod hozzá! Itt azért megállnék egy kicsit. Nem azt állítom ezzel, hogy nyomjuk el magunkban a problémákat...dehogy. Pont az lenne a lényeg, hogy rendbe kell tenni a bántó dolgokat. Tapasztalatom szerint nem mindig megy ez egyedül. Ki kell beszéljük magunkból, át kell rágjuk magunkat a bún-bajon, ez a kiegyensúlyozottság egyik alapja, de ez nem tartozik, mindenkire.
Azt mondod, hogy képmutató dolog állandóan mosolyogni, ha nincs jó kedved? Nem hinném, hogy ez a kis kegyes hazugság ejtene csorbát a becsületünkön. Én ezt úgy hívom, hogy tekintettel vagyok a másikra. Azt a hazugságot tartom elítélendőnek, ami nyereségvágyból, vagy érdekből, a másik kárára történik. Sőt, tovább megyek, a túlzott őszinteséget kimondottan gonoszságnak tartom, némely esetben. Még önmagával szemben sem mindenki alkalmas a teljes igazsággal való szembesülésre - és a pszichológia szerint nincs is mindig, mindenkinél szükség erre, sőt még káros is lehet -...vagyis, óvatosan az önismerettel is! De ez már egy másik téma.
Tehát, mosolyogj! Volt egy kezdeményezés a múlt század elején valamikor, ami Amerikában kezdődött a "keep smiling" mozgalom. Nem sok jó jött onnan, sőt... de ez szimpatikusan hangzik. Nekem ez a mottóm. Sokat mosolygok és ha hiszed, ha nem szívből jön, még az esetleges rossz kedvem ellenére is. Ez is boldoggá tesz. Az, hogy minden esetben viszonozzák a kedves mosolyt. Még olyan nem volt, hogy ne mosollyal, vagy kedvességgel díjazták volna. Ez is elég közhelyesen hangzik, de hidd el, hogy így igaz. Próbáld ki...
Ezeket végig gondolva, úgy hiszem viselkedésünk minősége, reakcióink pedig önismeretünk szintjétől függ. Igen, megint ide lyukadtam ki. Az önismerethez. Fontos az önismeret. De - fontos kijelentenem - ez a fogalom is kezd eltúlzott jelentőségűvé válni manapság. Boldog, boldogtalan ebben látja a megoldást. Pedig attól, még, hogy ismered magad, nem biztos, hogy jobban is működsz. Hegel írta valamelyik tanulmányában. »Attól, hogy valaki jól megtanulja az emésztés fiziológiáját, nem lesz jobb az emésztése.« Ez azt hiszem nagyon találó. Igen, az önismerettel is ez lehet a helyzet. Önmagában kevés az "üdvösséghez", de elengedhetetlen a változáshoz, a belső harmóniához...:)
Lélek dallama íratja meg vele a sok fecsegő sort.
Hallgatag nappalok, az éjjel beszédes pergamen.
Felejteni igyekszik a nemvolt csókokat még.
Éber az álom, zabolátlan ártalom égeti testét,
gondolata ide-oda szálldos fékeznie kéne már.
Nevetés külső zaja csendül, belül a csend honol.
Madarak hajnali zsivaját irigyli...a tavaszra figyelne már.
Mint vírus támadja tested,
Észrevétlen formálja át önvalód,
Átveszi a hatalmat feletted.
Elhiteti veled hogy több vagy,
Annál ki nem fúj egy követ veled.
Kényszerít, hogy kiterjeszd,
ki nincs veled, az ellened.
Terjedése mindenkit választásra bír,
Megosztja híveit, és a tartózkodót.
Nincs belőle jó vagy rossz,
Kikapcsolja szabad gondolatod.
Dogma az őre, fegyelmezője,
Világrajöttöd óta formálja képedet.
Melyik az igazság letéteményese?
Ellensége csak egy lehet, ha nem hiszed,
Hited a kulcs, ha megvakul
össze nem fér semmivel.
Ember, Eszme nélkül létezel?
Fekete pej paripám hátáról ledobott.
Büszke tartás, hetyke járás,
szőrén ültem, elhagyott.
Nem tűrt zablát,
nyerítve rúgott az égre csillagot.
Betörték lassan, nem prüszköl már,
nyakán a pányva, hátán nyereg,
ütemre lép, sörénye szép,
orrszíját megszokta rég.
Homlokán még a hold ott ragyog.
Emlékszik tán a vadvirágos rétre,
napsugár fürdette, holdvilág ringatta,
mikor szabad volt még,
nem kötötte pányva sem.
Hej, én azt a vadlovat szerettem.
Tudom, a lárma bátorítja éned,
befelé már rég nem figyelsz.
A sok beszéd félelmedet nyomja el.
Lelked viharát zsivajban nem érzed.
Kétség nem gyötör, csak ez táplálja hited.
Descartes is megmondta létezel,
ne mondj ellent, hidd a valót,
gondold hogy élsz, és csendesedj el végre.
A csatát belül vívd, nem kell hozzá kelevéz
hidd hogy megnyered.
Semmi ne szegje kedvedet.
Veled vagyok, nem vagy egyedül.
Nem is tudom hogyan kezdjek bele a mai bejegyzésembe. Mielőtt bármit is írnék, kérlek hidd el, hogy a lehető legnagyobb alázattal és tisztelettel akarom megközelíteni a témát, a mondandómat. Mivel sokat foglalkoztam az alábbi problémával, -bár szakértő nem vagyok- talán azért már leírhatom a saját véleményemet, fenntartva annak az esélyét, hogy nem általánosságról van szó, "csak" eshetőségekről.
Arról írtam már, hogy rengeteget foglalkozom ezotériával, spiritualitással (óhatatlanul érintve a pszichológiát is), metafizikával, olvasmányaim révén, és sokat tanulmányozom a különböző meditációs technikákat is. Arról is írtam már, hogy nem tettem le a voksom egyik tanra sem elkötelezettként, és egyik spirituális iskolát-, irányzatot sem tekintem kizárólagosnak. Ismereteim bővítése során azt hasznosítom csak, amit valóban magaménak érzek. Mindenben találok hasznos és megszívlelendő bölcsességet. Persze ez nem jelenti azt sem, hogy a New Age követője lennék. Van saját vallásom, -és bár nem vagyok vakbuzgó gyakorlója- de magaménak vallom mindenképpen. Ezen változtatni nem áll szándékomban.
Saját tapasztalatom szerint is főleg akkor fordulunk ilyen irányba érdeklődésünkkel, amikor valamiféle lelki-, kapcsolati-, anyagi-, egészségügyi válságba kerülünk. Olyan problémával állunk szemben, ami pillanatnyilag meghaladja a képességeinket, nem tudunk kivergődni belőle. Vannak olyan embertársaim is, akik sajnos odáig jutottak, hogy komoly lelki zavarokban is szenvednek emiatt. Például depressziósok...de ez csak egy zavar a lehetséges sok közül.
Munkám során rengeteg emberrel találkozom, és érdeklődésem révén olyanokkal is szép számmal, akik valamilyen módon érintettek a spirituális gondolkodással kapcsolatosan. Szinte minden második ember ilyesmivel foglalkozó tanfolyamra, oktatásra csoportba, iskolába jár, vagy járt, vagy járni fog. Tehát azt mondhatom, hogy saját felmérésem szerint, igen nagy számú ember érintett ebben a témában.
Ezzel a kis kanyarral ki is bökném a mai bejegyzésem témáját, miszerint a veszélyekről szeretnék írni. Azokról az esetleges káros, kóros állapotokról, amik -esetleg- érhetik a gyanútlan "követőt". Azokra gondolok, akik nem a legmegfelelőbb iskolát, vagy tanítót választották, és azokra akik esetleg nem képesek az átadottak megfelelő értelmezésére, akik esetleg sérültségük okán nem megfelelő irányba haladnak a "lelki fejlődés" rögös útján. Egyik írásomban már taglaltam valami hasonlót, most néhány gondolattal továbblépnék, az említett bejegyzéshez képest.
Olyan tévutakra tévedhet bárki, aki nem megfelelő irányítás mellett-, vagy esetleg maga keresi a kilábalási lehetőséget, ami sokkal rosszabb lelkiállapotba sodorhatja a gyanútlant, mint amikor belekezdett az "útkeresésbe". A misztikus gyakorlat bizony nem veszélytelen, körültekintően kell megélnünk.
Rendszeresen gyakorolják manapság a meditációt, mint egyfajta eszközt a "megvilágosodáshoz" vezető úton. A legjobban mégis azoknak kell vigyázni, akik valamiféle menekülésként szeretnék használni a meditációt. Tudjuk, hogy a meditációs technikák olyan tudatalatti zsilipeket tudnak megnyitni, amik bizony nem megfelelően használva további zavarokhoz vezethetnek. Az úgynevezett spirituális radikalizmust-, ami szélsőséges önmegtartóztatást, vagy másik végletként nárcisztikus tulajdonságokat-, vagyis a személyiség túlzott felnagyítását válthatja ki belőlünk.
Jürg Wunderli svájci pszichoterapeuta így fogalmaz tudományos tanulmányában erről a témáról: “Az intenzív meditáció feltétele a lelki és szellemi egészség. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek neurotikus félelmeink, kényszereink és gátlásaink, de elegendő ismerettel kell rendelkeznünk saját tudatalattinkról és mindenekelőtt meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Meg kell próbálnunk pozitívan bánni önmagunkkal és tudatalattinkkal." Tehát mindenképpen oda kell figyelnünk arra, hogy semmiképpen ne tekintsünk a meditációs technikákra valamiféle megoldásként vagy csodaszerként. Ez csak egyfajta eszköz, de mielőtt belefogunk a gyakorlásába magunkban bizony nem árt rendet tennünk.
Továbbá nem árt odafigyelni a "mesterre", vezetőre aki arra lenne hivatott, hogy tolmácsoljon felénk, példával szolgáljon (esetleg a saját életével), követésre méltó legyen.
Itt adódhat egy másik véglet is. A mester iránti feltétlen elhivatottság. A spirituális tanító iránti eltúlzott odaadás.
Mindenképpen szakavatott "lelki vezetőt" kell választanunk - ha már úgy gondolja valaki, hogy szükséges -. Nehéz, hiszen nincs senkinek a homlokára írva, hogy kókler...odafigyeléssel talán van esély, a jó választásra.
Továbbmenve az esetleges nehézségeken, megfigyeltem, hogy a bizonyos fejlettségi szintre került emberek -egyfajta "tudatosságot" birtoklók- könnyen szembetalálhatják magukat az egyedüllét fogalmával. Nem a magányra, hanem az egyedüllétre gondolok. Arra gondolok, hogy a környezetükben nehezen-, vagy egyáltalán nem találnak azonos "szinten" lévő társat, barátot. Olyan ismerősöm is van, aki emiatt távolodott el - az addig jól működő - kapcsolataitól. Esetleg minél távolabb sikerül kerülni a "lelki fejlődés" útján annál biztosabb a keserű tapasztalat...egyedül vagyok. Nem mindenki tudja ezt helyén kezelni sajnos. Nem is könnyű, de nem lehetetlen. Amikor nem rendelkezik valaki a megfelelő akaraterővel és képességgel és nincs aki segít neki a téren, hogy hogyan is orvosolja ezt a fajta "egyedüllétet", az bizony könnyen rosszabb lelkiállapotban találhatja magát, mint amikor belekezdett ebbe a rögös útba. Mindenképpen odafigyelést igényel, ha így érzi magát az, aki lelkesen beleveti magát és eljut egy bizonyos fokra.
Nincs mese, mindenképpen azt tartanám a legfontosabbnak, hogy ebben a társadalomban kell megtalálnunk a helyünket. A sokféle nézet és vélemény között kell eligazodnunk úgy hogy két lábbal a földön maradjunk, társaslényként.
Természetesen ezek csak az árnyoldalak. Vannak persze szerencsések, akik jó kezekben vannak, olyan mester, tanító vezeti a tanulási folyamatot, aki komoly lélektani tudással is rendelkezik...mert azt gondolom, hogy a lélekkel való foglalkozás óriási felelősség és hatalom. Nem mindegy kinek a kezében van. Túlzás nélkül állíthatom, hogy emberéletek függhetnek tőle.
A fentiek csak is kizárólag saját véleményem, aggodalmam, érintettségem és személyes beszélgetéseim tapasztalataira-, megfigyeléseire támaszkodó gondolataim. Nem rémisztgetésként, csupán gondolatébresztőként merészeltem ezeket leírni, bízva abban, hogy mindenkinek hasznára és boldogulására válik a spiritualitással való foglalatosság, maximálisan tiszteletben tartva az igazán szakavatott tanítókat, és a tanulókat is. Tehát akinek nem inge....
Mindenesetre fontos szem előtt tartani,az alábbi sorok tartalmát, mielőtt kellő átgondoltság nélkül nekidurálnánk magunkat legbelsőnk felfedezésének:
A lelki fejlődéshez bátorság és kezdeményezőképesség is kell, gondolati és cselekvési önállóság. A próféták szavai és a kegyelem segítenek, de az utat mégis egyedül kell megtenni. Nincs tanító, aki a hátán vihetné az embert. Nincsen bevált módszer. A szertatrtás csak segédeszköz. Az ember nem ér el a céljához csak azért, mert diétázik, reggeli előtt elmond öt Üdvözlégyet, s az se számít, hogy kelet vagy nyugat felé fordulva imádkozik-e. Nincsen olyan tanítás amely a lelki fejlődés útját járót mentesítené az erőfeszítéstől, az aggályoktól, attól, hogy maga találja meg a helyes irányt, saját élete egyéni körülményei között, hogy végül elérhessen az Istennel való azonosuláshoz. (M. Scott Peck: Járatlan út)
foto:Benczúr Gyula: Narcissus (1881)
Bátran eveztél ingatag vizén az életnek
a túlsó parton puha föveny és béke vár.
Az onnansó is csak innen látható,
mi az mit hátrahagytál már.
Lépj merészen megérkeztél hát,
a tutajt továbbcipelned nem lehet,
erőd is véges már, küldd el mestered.
Mindent tudsz, tovább kell engedned.
Gyenge szárnya megerősödni kész,
nyíl hagyott rajta mély sebet itt-ott.
Újra szállni vágyna, föntről látni szép,
minden oly apró, és messze lesz ott.
Nem fáj már, a heg beforrt,
szíve a magasba vágyik hát,
hogy fentről büszkén nézhessen le rá,
magasba hívja, ki repülni vágy vele.
-Szabad lesz újra, az ég lesz otthona-
hegyek, felhők fölé emelkedik majd vele.
Napsugárban fürdeni, holdfénybe merülni
majd boldogan megtanítja Őt...
Úgy látszik a mai szép tavaszt idéző időjárás kihozta az emberekből az újrakezdés vágyát, többen is megtaláltak ezzel a témával, mondván: elengednék a régit végre, hogy jöhessen valami szebb...
Elengedés. Nem szeretem ezt a kifejezést...már a könyökömön jön ki, annyit használja mindenki és azt tapasztalom, hogy nem is biztos, hogy egyre gondolunk, amikor erről esik szó. A beszélgetések során, olyan érzésem támadt, mintha azt képzelnék néhányan, hogy ez valami csodatévő varázsige...gondolunk egyet, elengedjük amit el kell engednünk, és egycsapásra megszűnik létezni ami annyi gondot, szenvedést okozott. Elengedjük, kitöröljük, közömbössé válunk. Nem olyan egyszerű ez, szerintem egyáltalán nem erről van szó.
Manapság rengeteg okosságot lehet olvasni az elengedéssel kapcsolatban. Nagyon fontos, sarkalatos pontja ez a harmonikus és kiegyensúlyozott mindennapjainknak. Helyesebben nagyon fontos, hogy megtanuljunk elengedni. Megtanuljuk ezt a folyamatot magunkra nézve a lehető legjobban elsajátítani. Nem egyszerű, és igen nagy önfegyelem szükségeltetik hozzá. Saját tapasztalásaim alapján átgondoltam, hogy nekem mit is jelent ez a fogalom.
Az elmúlt évek rengeteg olyan eseményt hoztak az életemben, amin túl kellett lépnem ahhoz, hogy ne terheljen le, ne kínozzon tovább, ahhoz hogy a jelen pillanatban megoldandó problémákra-, a jelen pillanat örömeire tudjak koncentrálni. Szerintem, ez a túllépés nem azt jelentette sosem, hogy kitöröltem magamból azt ami fájt-, vagy ami szenvedést okozott-, ami bántott, hanem úgy éltem meg mindig, hogy megszűnt probléma lenni az életemben. Rendbe tettem magamban, leszűrtem a tapasztalatokat belőle, felmértem a felelősségemet, az esetleges hibámat-, vagy ha más esetleg hibázott velem szemben, megbocsátottam és továbbléptem. Gondolom, ez másnál is így működik...
A szerelemmel, szeretettel kapcsolatos elengedés is érdekes probléma.
Azon gondolkodtam, hogy mit is értek azon, hogy engedd el a másikat... hiszen nincs mit elengednem. Sosem láncoltam magamhoz azt akit szerettem (nem is hagyta volna)... Feltétel nélkül szerettem mindig. Hagytam szabadon szállni, nem telepedtem rá, hagytam a maga útját járni, nem voltam féltékeny...stb. stb. Inkább vele repültem.
Sokan például azt képzelik, hogy elengedni valakit annyit tesz, hogy megszűnik a szerelem fájdalma. Hát ez pedig nem így működik. Amíg szeretsz valakit, fáj a hiánya. Ez van. Csak akkor szűnik meg a hiányérzet, ha már nem szeretem. Tehát az elengedés nem egyenlő, a szerelem megszüntetésével. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Talán az az elengedés, amikor elbúcsúztam tőle, amikor úgy gondoltam, hogy legyen boldog, legyen neki a legjobb -persze pontosan tudtam, hogy ezzel nem szűnik meg a fájdalom-, és talán sírtam is, de mégis elégedett tudtam lenni, megnyugtatott. Nem mondom, hogy egyszerű folyamat ez, nem is fájdalommentes, és van hogy jó időbe telik amíg sikerül, de önfegyelemmel, megfelelő átgondoltsággal igenis véghezvihető. A legérdekesebb -paradoxnak tűnő- számomra, hogy ehhez az önfegyelemhez szükséges energia viszont a szeretetből fakad, mely viszont az akarat egyik formája. Ebből nem csak az következik hogy az önfegyelem tettekre váltott szeretet, hanem az is hogy aki valóban szeret, az fegyelmezett is...ha valóban szeret.
Ezzel csak annyit akartam érzékeltetni, hogy attól mert valakit szeretsz, elengedheted. Sőt akkor kell elengedned igazán. Persze attól mert elengedted, még továbbra is szereted, hiszen nem Te irányítod, hogy meddig szeretsz valakit, mert efelett nincs valódi hatalmad.
Nos ezek az érzelmi állapotok kellemetlenek tudnak lenni, és sokszor gyötrődést okoznak, természetüknél fogva fájdalmasak -a sok gyönyörűség mellett-. Tudjuk azonban, hogy ez az élet. Problémák véghetetlen sorozata. Mégis azt hiszem, hogy ezeknek a felismerésében és megoldásában, rejlik az élet értelme és szépsége, melynek fontos része a szenvedés is.
…Mivel sokadszorra fordult elő vele, hogy azt érezte feleslegesen aggódott, gondolkodóba esett.
-Mi a fenéért kell nekem állandóan óvnom, védenem, féltenem valakit?- tört fel belőle hangosan. Szinte szégyellte, hogy megint belefutott ugyanabba a hülye helyzetbe, mint már annyiszor az elmúlt időszakban. Megint anyáskodásnak tűnt őszinte érdeklődése, megint többet mondott a kelleténél, megint túl lőtt a célon…
Kénytelen volt a végére járni, miért csinálja ezt, miért tör fel belőle folyton? -Hiszen nem születünk aggodalmaskodónak. Ez csupán az élet kihívásaira adott, valamiféle tanult reakció lehet- gondolta.
Tudta, hogy olyan dolog miatt aggódni, amit NEM TUD megváltoztatni – haszontalan. Olyan dolog miatt aggódni, amit MEGTUD változtatni – az pedig ostobaság. Tudta, hogy amikor egy aggasztó dologra koncentrál, az a gondolataiban egyre nagyobbá és leterhelőbbé válik. Túldimenzionál… és mégis. Szívében újra és újra előbukkan logikáját megkerülve ez az érzés.
Gyerekkorában is már sokkal érzékenyebb és együttérzőbb volt társainál. Észrevette, ha valaki segítségre szorult, vagy csak rossz kedve volt, esetleg valami bántotta, és mindezt úgy, hogy senki nem kért tőle segítséget, még nem is panaszkodott neki. Egyszerűen megérezte. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Képes volt kisgyerekként, felnőtt módjára viselkedni ilyen esetekben és általában még meg sem várta a jelzést már igyekezett segítséget adni. Nagy örömet érzett ilyenkor. Zsenge kora ellenére komoly volt, és mindig szolgálatkész. Sosem kérdezett, mégis mindenki kiöntötte neki szívét, elmesélte búját-baját. Puszta lényével bizalmat tudott kelteni az emberekben, megnyíltak neki és sokszor tanácsot is kértek tőle. Érdekes módon a nálánál jóval idősebbek is, beavatták titkaikba, legbelsőbb magánügyeikbe.
Már akkor tudta, hogy ez mekkora feladat. Korán kialakult benne valamiféle tapintat, diplomáciai érzék, amivel hárítani tudta a terhes felelősséget. Később a családban Ő lett az ügyeletes „békefenntartó”, a szolgálatos ápoló, akire mindig számítani lehet, aki igyekezett mindenkinek ápolni a testét-lelkét. Nagyszüleit Ő ápolta halálukig, ha beteg volt a családban Ő gondoskodott róla. Próbált megfelelni mindenkinek…ma már tudja, hogy ez lehetetlen.
Majd gyerekeiről, férjéről is a lehető legtökéletesebben akart gondoskodni, féltette, óvta őket igazi felelősségteljes szeretettel. A gyerekeknek nem volt terhes anyjuk túlzott figyelme, mert –bár mindig aggódós volt, de tiltani nem tiltotta semmitől Őket, mert jó gyerekek voltak-
Férje is élvezte, neje féltő gondoskodását. Így szerették, ilyennek szerették.
Aztán történt valami. Férje megbetegedett. Felborult minden, ami biztonságot adott Neki. Szembesült azzal a helyzettel, hogy most valóban joggal és megalapozottan kell féltenie valakit. Erős és kitartó létére, a kialakulóban lévő helyzet, a felismerés, hogy férje olyan betegségben szenved, amit nem tudnak gyógyítani, nagyon megviselte. Az évek alatt megszokássá vált örökös félelme, állandó –valódi-aggodalma beépült a mindennapjaiba.
Házasságát megmérgezte a hosszú évek óta tartó betegség, régebben sokszor gondolta, hogy talán az örökös féltésből lett elege a férjének. Állandó aggodalma távolította el tőle a férjét, majd szépen lassan teljesen kihűlt a kapcsolatuk.
Sokszor gondolta végig, mi vezetett idáig, mit rontott el?
Rá kellett jönnie, hogy csak azt tette, amit a szíve diktált. Mindig a szeretet vezérelte. Hibái ellenére, nem okolta magát, mert mindig jót akart. Egyszerűen belé van kódolva-, a génjeiben van a gondoskodás, az óvó szeretet, és jó ideje „elvesztette” azt az embert, aki ezt elfogadta, sőt igényelte tőle, aki így szerette sok éven át.
-A logika tehát ismét csődöt mondott a lélek dolgai felett- gondolta, és halvány mosoly futott át az arcán.
Elhatározta, hogy ezentúl törekedni fog rá, hogy ne vigye túlzásba, igyekezni fog nem túlagyalni olyasmit, ami nem az ő felelőssége. A hozzá közel állót nem fogja agyonfélteni, és nem fog tartani többé attól, hogy netán elveszti, vagy megbetegszik, vagy valami baja esik. Elhatározta, hogy ebben is meg fogja találni az egyensúlyt, -mint minden másban- a harmóniát, de azt is tudta, hogy csak arra lesz képes, hogy ezeket az érzéseket magában tartsa, kicsit fékezze, hogy ezektől az érzésektől úgy óvja meg szeretteit, hogy ne legyen esetleg terhes nekik. Arra sosem lesz képes, hogy kiirtsa magából. Ez a lényének fontos része, és pontosan tudja, hogy aki szereti őt, az ezzel együtt szereti.
Sziklákat mozgat
benne a pirkadatom,
mert Ő hisz nekem.
*
Annyira vagyok
jelen, hogy mindent jobban
láthass általam.
*
Mikor gondolkodsz,
harmadikként tarthatok
Veled, mint társad?
*
Önvalód, tanból
kiálmodott magának
egy szebb holnapot.
*
Összecsendül két
gondolat, akkor vagyok
a legboldogabb.
*
Hátam mögé állsz,
hogy meg ne láthasd bennem
magad arcát sem.
*
Szétragyogod ma
belőlem, aggodalmam
feloszlik végleg.
*
Sok múlna rajtad,
ha jelen tudnál lenni.
Úgy lennél jelen.
*
Viaskodik még
lelkedben a kettősség,
öleld át Őket.
*
Szavak kórusát
le kell intenem néha.
Karmester lennék?
*
Téged néztelek,
és magamba szerettem.
Te is nézz engem!
*
Szétpillantottam
Valóságomat, ez a
komplentáció.
*
Csöndem, sokszor tán
következményekkel jár,
mert nem ismersz még.
*
Beavattalak.
Titkom tudója Te vagy.
Megdicsőültél?
*
Amíg Te ítélsz,
lényed egén felhő fut...
átlényegülök.
*
Mantrád én vagyok,
kék Szemem a mandalád,
száznyolc szó vagyok.
*
Érinthetetlent
érinteni tanulok,
akár egy dallam.
Mindent akartam, soha nem alkudtam,
nem volt elég a morzsa mi a földre pottyan.
Teljesen bízni, teljesen szeretni
odaadni magam Tebenned hinni.
Vallásod én legyek, ki szeret
-átölelni mindent ami szép-
és odaadni Neked.
Hegyeket tolni el, hullámot hajtani
ha kell csak hallgatni, hallgatni.
Sima víztükörben Téged meglátni
kevesebb nem kell csak ennyi...
Boldogan, boldogan megyek tovább
tudom, újra megtalálom, ami elszállt.
Utolsó kommentek