Harlekin büszke szívét a porondra dobta. Nem kérte senki, szentül hitte ez a dolga. Őszinte szó, érző lélek.Összesúg a közönség: 'verselget szegény szerelmes! Kíváncsi mind, de meg nem kérdez. Boldogan tette segíteni akart, tán hitet visszaadhat, mit nem is magának akart...ő nem szégyelli, nevettetett a bolond.
A nevetés gyógyít, dolga nem volt hát hasztalan, csak Az nem hallotta meg, kinek szívből játszani akart...
Ünnepélyesen megígérem, hogy nem próbálok segíteni - ha nem kérnek meg rá -, és nem alkotok kéretlen véleményt ezentúl még akkor sem, ha azt a legmélyebb tisztelettel és szeretettel is teszem...megígérem. Nincs jogom hozzá!
Idáig hallom gondolatod,
még hiányzik belőle valami.
Hiába reménykedsz, nélküle
úgysem tudsz létezni.
Ahogy az égbolt csillag nélkül,
talpad alól a jó anyaföld,
úgy hiányzik az a Valami.
Hívők hihetnek, bölcsek inthetnek
boldog aki megismeri.
Sóvárog érte mind, el ne mulassza,
eladná lelkét egy maréknyi
szerelemért.
Születésnapi ajándékként kaptam egy mozimeghívást, és végre megnézhettem a Samsara című filmet. Nagyon kíváncsi voltam... a lét örök körforgása - hirdeti az alcím-. A körforgás pedig mindent magába ölelhet, nem kell logikát, pontos szerkezetet keresni, elég, ha van eleje, vége, és látunk Teljességet nagy t-vel, Igazságot nagy i-vel, hatalmas természetképeket, és közben magunkba nézhetünk, hogy lám-lám, milyen az ember. Együtt mozgó sokaság, a Föld különleges zugai, egyedi tekintetek szenzációs technikával rögzítve, öt éves munkával - mondja az előzetes. Hirdették azt is, hogy 70 mm-es filmre forgatták, saját fejlesztésű kamerával. Neves zeneszerzők kezeskedtek érte, hogy a narráció és dialógusmentes film valóban hatásos lesz. És a Samsara valóban lehetett volna egy nagyszabású dokumentumfilm világunkról, az emberiségről, az általunk okozott meghökkentő károkról, de egyben a földi élet csodájáról is.
Nos, ehhez képest nagyon rossz érzéssel jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem leszek népszerű ezzel a kijelentésemmel, de ez van.
A film olyan hatással volt rám, hogy kénytelen vagyok leírni, talán így megszabadulok a rossz érzésektől.
Kezdem a pozitívumokkal. A képi megjelenítés csoda volt természetesen gyönyörű beállítások -már amennyire meg tudom állapítani, hiszen nem vagyok szakember, csak egy megátalkodott fotó és filmimádó- . A zene is elég hatásosnak mondható, bár Lisa Gerrardtól (a Gladiátor című film zenéjéért, melyen közösen dolgozott Hans Zimmerrel Golden Globe jelölést kapott) többet vártam.
A cselekmény és a beszéd hiánya nem jelentett volna gondot, de a ritmus, az ötletes egybekapcsolódások, a koncepcióval elkészített képek sorozata hiányzott. Nem érteni sokszor a képek egymáshoz kötődését, hiányolok valamiféle ritmust, motívumot, az egység élményét vártam. A szép beállítások egymásutánja még nem jelent élményt. Pedig erre voltam felkészülve.
Abban láttam logikát, ahogy a természettől, eljutunk a szent helyeken át, a vallásokhoz. Rajzoló keleti szerzetesek adják a film keretét. Ennyi. Közte meg jön a hidegzuhany. Szép képek, monumentális felvételek, közeliek, távoliak. Emberi arcok, innen-onnan, hogy legyen kontraszt, fegyveres gyerekek, táncos lányok, macsó férfiak, a szexbabák és mind néz rám mereven, pislogás nélkül.
MIÉRT?
Meditáció helyett -amit hirdettek- folyamatosan megrázó és vádoló képeket láttam.
Bűnös vagy ember!
A szerencsétlen tyúkok, a futószalagon a disznó fémrácsok között kismalacaival. A vásárlók a plázában, akik ezt eszik, a szemétben turkáló gyerekek, a kénbányában kínlódó munkások, a füstöt okádó kémények...stb. stb. Ez valóban elgondolkoztat, és nyilván ez fontos is.
DE!
Úgy érzem, hogy nem erről szól a földi élet, ezek a képsorok nem ösztönzik a nézőt, hanem vádolják. Persze szükség van némi meghökkentésre, ahhoz, hogy jobban vigyázzunk a környezetünkre, egymásra, de itt nem ez a cél. Ez a film nem az élet tiszteletére tanít, és nem is sprituális élmény -ahogy azt beharangozták az alkotók- Szerintem egy döbbenetesen manipulatív és ítélkező hangvételű mozit láttam tegnap. Óriási erővel képes a gondolatokat egy bizonyos irányba terelni, ami egyáltalán nem véletlen. Bármennyire azt sugallja ez a másfél óra, hogy én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk, én ezt nem veszem be. Üzenem a készítőknek, hogy nem jó helyen keresgélik a bűnbakokat.
Hiába hatott rám ilyen erővel, én akkor is hiszem, hogy ennél sokkal szebb a földi lét, még ha néha sok szörnyűséget látunk is.
Nem akarom elvenni a kedved, azért érdemes egy ilyen mozit is megnézni, mert nagyon érdekes gondolatokat ébresztett bennem...mi is volt ez? Megmondom: félelemkeltés a javából.
(kontrasztként ideteszem a drága David Attenborough rendhagyó kis videóját...ez az én világom)
Minden amit épített
összeomlott benne.
Látja szavait érzi,
újra bántja Az.
Segíteni nem tud,
mert nem hallja meg már
hiába kiabál.
A túlpart oly messze van
a sok bölcs elnyomja szavát.
Engednem kéne már...
Nézi tehetetlen
hogy faragja lelkét
hogyan morzsolja Azt
mitől óvta Őt.
Semmi szívem értelem tépi szét,
lehunyt szemem mögött
készül a vakság.
Színes álmaim nem látja
nem is érti néma és vak.
Engednem kéne már...
Mint álmodban,
mennék de nem tudok
szólnék csak suttogok
végtelen a távolság.
Az idő is ellene esküdött
a vég veszi kezdetét.
Intettél felé
a mélybe nézett
beleszédült, zuhanni készül.
Engednem kéne már...
Öreg törzsek
csupasz testét öleli,
egy pillanatra hittem csak
jogom van hozzá.
Idegen vagy.
Gyűrd össze emlékét,
dobd hát végre sutba.
Diktálja eszed lépteid!
Szívem vezet mégis?
Engednem kéne már...
Mit bánja ha más ölében
csak találná meg magát.
Kötözze sebét
gyógyírt kenjen rá.
Valaki vezesse jó irányba,
fogja meg kezét!
Lássa már mi kell neki!
Végét venném szívesen
de nem engedi.
Engednem kéne már...
Mielőtt még azt hinnéd, hogy botcsinálta politikai fejtegetésbe kezdek - bár írtam már ebbéli érdeklődésemről is -...nem, nem akarok, de óhatatlanul kapcsolható a spirituálius érdeklődésem a fenti videóhoz, illetve az alább olvasható Bogár László-féle cikkhez. Szigorúan kerülném az idézések forrásainak pártpolitikai hovatartozásával kapcsolatos boncolgatást, mert nem ez a célom ezzel a bejegyzéssel. (Azért elég meglepő, hogy a lentebb átvett cikk "meg tudott" jelenni egy ilyen szöveg- és médiakörnyezetben...vannak még csodák)
Bogár proffesszor úrról is elég kemény véleményeket olvasok itt-ott, miszerint: "Na, ez az a hibbant közgazdász, aki mindenféle maszlagot beszél, meg vészmadárkodik!"; vagy mások szerint: "Igen, milyen igaza van, jól elemzi a valós helyzetet, kár hogy a megoldásról nem beszél!". Tehát elkerülöm az efféle kritizálást és csupán a gondolatokra hagyatkozom, amiket ebben a bejegyzésben idézek.Annál is inkább, mert aki a fenti videó tanusága szerint egy asztalhoz ül egy ma élő, a metafizikai tradicionalizmust képviselő gondolkodóval - Baranyi Tibor Imre személyében - egy olyan párt égisze alatt, amely enyhén szólva sem mondható fősodratúnak, az könnyen bajba kerülhet, ha tovább merészkedik ezen az úton...de ezt is csak a pontosság kedvéért.
Mindenki maga döntse el mennyire fontosak ezek a gondolatok...
Bogár László - A demokrácia babonája
A választásokhoz kapcsoló előzetes regisztráció tervezete, illetve Orbán Viktor néhány demokráciára vonatkozó megnyilatkozása újra éles vitákat provokált. A Nyugat számára a legszentebb alapigazság annak a feltételezése, hogy a nyugatias modernitás, vagyis az, amit ma demokráciaként ismerünk, az emberiség számára a történelem végét jelenti. Ezzel ugyanis létrejön minden létező világok legjobbika. Különös módon a nyugati gondolkodás itt önmaga lételméleti lényegével is szembekerül, hisz a nyugatias gondolkodás egyik alapvető dogmája a végtelen fejlődés axiómája.
Ha viszont ez helytálló, akkor idővel a demokráciát is evidens módon fel kellene váltania valami másnak. A felvilágosodás annak idején a sötét középkortól próbálta magát megkülönböztetni saját megnevezésével. Azt állította, hogy a középkor babonái helyére ő a tiszta ész logikáját állítja majd, és ezzel a létező világok legjobbika jön létre. A világban az elmúlt néhány évszázad alatt lejátszódó történések, és a világ mai állapotának fényében aligha kell e feltevés nyilvánvaló képtelenségét bizonygatni. Mindössze annyi történt, hogy a tradicionális, szakrális mitológiák, azaz babonák helyett a nyugati modernitás új babonákat eszkábált. Ezek közül a legismertebb a pozitivista-szcientista babona, az evolucionarista-progresszivista babona, a materialista-hedonista babona, és végül az egalitáriánus-demokrácionista babona.
Az első arra a feltételezésre épül, hogy a nyugatias tudomány a maga mentális sémáival előbb-utóbb képes lesz a létezés minden kérdésére választ adni, amire meg esetleg mégsem, az a kérdés nincs is. A második arra a feltételezésre épül, hogy a világ folytonos fejlődésben van, és ami ma létezik, az minden eddigi létezőnek a csúcspontja. A harmadik arra a feltételezésre épül, hogy a világ döntően anyagi természetű, és az ember alapvető feladata az anyag által kiváltható érzéki gyönyörök élvezete. És végül az utolsó, amelynek lényege, hogy minden ember egyenlő, és az egyenlő emberek számbeli többsége automatikusan az igazság birtokában van.
Nos, vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ez utóbbi feltételezést. Mint köztudott, a civilizációt építő ember elmúlt tízezer évének döntő többségét nem demokratikus feltételek között élte le, és ehhez képest ma is megrendítő hatású kulturális teljesítményekre volt képes. A nyugatias berendezkedés demokráciája legfeljebb egy-két száz éves múlttal bír, és máris számos jelét adja a hanyatlás, felbomlás súlyos tüneteinek, míg például az ősi Egyiptom négyezer éven át volt képes fenntartani egy olyan ma is bámulatra méltó világot, amelynek teljesítményeit nem hogy utánozni, de többnyire megérteni sem tudjuk.
Az emberi egyenlőség kérdése kizárólag a nyugatias modernitás jellegzetessége és a francia forradalommal robbant be a közbeszédbe. Tegyük hozzá, a francia forradalom leghatékonyabb egyenlősítő gépezete a vérpad, vagyis a guillotine volt, és ez azért nem igazán demokratikus érv. Ma már tudjuk, hogy ennek az eleve alaptalan feltételezésnek a valóságos célja éppen az volt, hogy a „minden ember egyenlő” felkiáltással lehetővé tegye, hogy a korlátlanul manipulálható tömeg mögül gyakorolhassa hatalmát egy törpe kisebbség minden addiginál kegyetlenebb diktatúrája. Az úgynevezett demokrácia születésének e brutális, és máig is minden embert iszonyattal eltöltő szimbólumát azért kell kötelezően minden július 14-én megünnepelni Franciaországban és szerte a világon, hogy így kizárható legyen minden ezzel ellentétes megközelítés.
Az egalitáriánus-demokracionista babona alapvető célja tehát az, hogy a hatalmi rendszer addigi átláthatóságát felszámolja. A klasszikus hatalomgyakorlási formákban ugyanis még átlátható hierarchia volt, és a döntést hozó uralkodó, illetve uralmi elit közvetlenül volt felelős tetteiért. A demokrácia rendszere ezt az átláthatóságot számolta fel. A döntéseket formálisan egy olyan rendszerre bízta, ahol látszólag az egyenlő emberek gyülekezete dönt, de olyan egyenlő embereké, akik leginkább a teljes informálatlanságukban, következésképp korlátlan manipulálhatóságukban „egyenlők”, igaz, abban nagyon. És a fékek és ellensúlyok léte semmit sem változtat, mert az ezeket biztosítani hivatott intézmények ugyanúgy a manipulatív rendszer fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, ugyanis a cinikus és gátlástalan uralmi elitek kezében vannak.
A nyugatias demokrácia tehát valójában kezdettől fogva, és nyilván ma is a világtörténelem legravaszabb diktatúrája. És egyben a legveszélyesebb is, mert a valóságos hatalom ezzel tökéletesen láthatatlanná, következésképp ellenőrizhetetlenné válik. Döntéseinek és tetteinek következményeiért semmilyen felelősséget nem kell vállalnia. Ha a pusztító következmények már nagyon súlyosak, akkor legfeljebb beáldozza az épp akkor uralkodó elit bábfiguráit, s másokat, de mégis ugyanolyanokat hoz a helyükre. Ezt elnevezi demokratikus kormányváltásnak. Egy darabig a meglévő garnitúrákat csereberélgeti, aztán mikor már mindegyik elhasználódott, akkor létrehoz egy újabb sorozatot, mindezt pedig rendszerváltásnak nevezi. A mai, egyre súlyosabb globális válság azt jelzi, hogy erre az ellenőrizhetetlen diktatórikus világerőre most kezdenek visszahullani planetáris diktatúrájának pusztító következményei. Azt persze aligha remélhetjük, hogy a helyzet a közeli jövőben megváltozik, de legalább próbáljunk szembesülni a demokrácia végzetes csapdájával.
Attól hogy tudja mit akar, és rendkívül határozott. Ugyanakkor gyöngéd, és nincs szüksége a versengésre, arra hogy mindenáron bizonyítson. Felismerte a magában rejlő szépséget, tehetséget és bölcsességet.
Tisztában van azzal, hogy értékes, és hogy méltó a boldogságra. Felismerte önmagában a női értékeket, nincs szüksége arra, hogy rejtegesse magát, láttatja magát és mer ragyogni.
Tudja, hogy a természet,és a gyermekek védelme minden élet alapja ezen a világon. Gyermekéért, szerelméért "bármire" képes. Nem elégszik meg felszínes ismeretekkel önmagáról, fáradhatatlanul utánajár a női lét misztériumának.
Neki nem a divat diktál. Tudja, hogy a Nő minden életkorban szépséges. Elfogadja és szereti a testét. Ennek köszönhetően folytonosan megéli az elengedést és az újjászületést.
A NŐ bármikor kész az átalakulásra, mert az élete folytonos változás. Nem akar birtokolni, szabadsággal teli a szíve, és erre az érzésre szeretteit is meg akarja tanítani.
A NŐ bátran mer szeretni, szerelembe esni. Ő mindig feláll és megvalósítja álmait. Nem vár senkire, nem hibáztat...megy előre. Képes teremteni.
A NŐvel mindig történik valami.
Folyamatosan figyel. Szerelmes az életbe! A valóban sugárzó, teremtő, kreatív és vonzó nő elfogadja a vére lüktetését, vágyait, mer látszódni, kiáll magáért, tudja mi jó neki, hiszi hogy a szexualitás, és a szerelem szent. Tudja, hogy érzései szépek, szíve vad és nemes, mely a káoszból rendet és harmóniát képes teremteni, méltó a szerelemre és a boldogságra…
Konok hallgatásban
fülembe simul,
a síri csend lapít.
A hó leple fedi lépteit,
nyomát is alig látni már.
A ködös látóhatár
reszket érte.
Vajon mit csinál?
Dermedve nyúlik a Nap
a Holnap lassan vánszorog,
a fehér Emlékezet
szórja hamvait,
jelet várva.
Féli az átváltozást!
Tán marad valami
a fagyos akarat alatt
mit csak Neki hagy,
tán hű marad, vagy örökre ott marad.
Túl sokat nem is akarok ezzel a ténnyel foglalkozni, csak annyit amennyivel éreztetni tudom, hogy mennyire nincs jelentősége az éveim számának. Ez azért fontos csak, mert tavalyelőtt bizony átestem egy alapos ijedtségen, amit a félelem okozott a korom előrehaladta miatt. Begazoltam alaposan. Túlestem rajta szerencsére, elég hamar. Ma már jókedvvel és elegendő optimizmussal élem meg a - mától már - ötvenesek életét.
Nem akarok különösebb születésnapi ömlengésbe kezdeni, - nem is szoktam - csupán annyit jegyeznék meg, hogy ez a szép kerek kor meghozta nekem azt a fajta magabiztosságot, önbizalmat amire mindig is vágytam. Tisztán, őszintén gondolkodom az élet dolgairól és pontosan tisztában vagyok a céljaimmal. Életem eseményei olyan tapasztalatokkal gazdagítottak, hogy bátran mertem belevágni abba a felfedezőútba, ami hozzásegített ahhoz az állapothoz, amit talán a legjobban szabadságként lehetne meghatározni. Örömmel élem a mindennapjaimat, már nincs szükségem az állandó kutakodásra magamban, és az élet nagy igazságainak folytonos elemezgetésére sem. Nincs szükségem rá, hogy megmondják ki vagyok, miért vagyok, hiszen megtaláltam mindent, ami boldoggá tesz. Amiket ehhez hozzá olvasok, tanulok, azok már inkább "csak" finomítják, csiszolják ezt a magabiztosságot, tágítják az ismereteimet.
El kellett fogadnom, hogy nincs "valódi hatalmam" a dolgok fölött. Nyugalmat és harmóniát teremtett ez a felismerés bennem.
Az intuícióra alapozom a mindennapjaimat.
Ha úgy érzem, hogy amit csinálok az jó, akkor csinálom, még akkor is, ha mások szerint, vagy az etika szerint nem helyes. Ha azt érzem, hogy amit csinálok az rossz, akkor abbahagyom, még akkor is, ha támogatnak benne. Ezek érzetek. Az esetleges kételyek ma már nem ingatnak meg. Ma már tudom mi a jó nekem.
Ugyanakkor fontos a rossz is, szükség van a rossz dolgokra. Jó nincs rossz nélkül, ezt is el kellett fogadnom. Nem vagyunk hibátlanok, nem kell mindig csak a jó oldalunkat láttatnunk. Ez természetellenes és sokáig nem is fenntartható állapot, összeomláshoz vezet előbb vagy utóbb. Vállalni kell őszintén teljes önvalómat, - és törekedni a jóra természetesen,- de így - a hibáimmal együtt - fogadjanak el.
Megértettem, azt is hogy a kapcsolat miatt vagyunk itt, a kapcsolat ad jelentést az életünknek, erről szól az egész. Biológiailag is erre vagyunk "tervezve". Ezen kell dolgozni, a kapcsolatainkon. Azon kell dolgozni, hogy - amennyire tőlünk telik - rendben legyenek a kapcsolataink. Bár semmi garancia nincs a sikerre, de mégis merjünk sebezhetőek lenni, érezzük magunkat érdemesnek lenni rá. Érezzük azt, hogy elegek vagyunk. Kellünk a másiknak. Ezt a fajta magabiztos, szeretetre való képességet át kell adni, sugározni a gyerekeinknek és a környezetünknek is. Érdemes vagyok a szeretetre!
Tehát, mára összegeztem magamban: Minden, amit tudnom kell itt van körülöttem.
A gyerekeimben, a családban, a szerelememben, barátságban, ölelésben, munkában, egy jó beszélgetésben, egy szép napban...ez minden. Megtalálom a legegyszerűbb dolgokban, a legnagyszerűbb érzéseket. Fontos az a tény számomra, hogy az érzelmekben, a szeretetben, a szerelemben nincs racionalitás. Érthetetlen, kiszámíthatatlan, a racionális logika által nem magyarázható például, hogy miért leszel valakibe szerelmes...de minek is ezekre magyarázatot keresgélni, meg kell élni és kész. Át kell engedjük magunkat az érzéseinknek. Persze a rossz behatások is jönnek a jókkal együtt. Nincs rá mód, hogy szelektáljuk az érzelmeinket. Aki nyitott szívvel él, az sajnos néha fájdalmakat is tapasztal, de ha tud bánni velük, mindenképpen hasznára válhat, tanulhat, tapasztalhat belőle. Ennyi.
Ez hát a TITKOM, a boldogságom receptje...és hogy ebben ki tart velem, és ki akarja ellesni tőlem ezt az egyszerű, de nagyszerű képességet, az sem rajtam múlik...
Minden ott van benned is. Ne keresgélj túl sokáig. Élvezd!
Hajnali szélben
a hold siet az égen,
hogy Őt meglesse.
Belekóstoltam
veled a szerelembe.
Mikor gyógyulok?
Hajnali égen
képzeletem, nélküled
az idő megállt.
Nem szólhatok csak titkon hozzád
áttetsző árny vagyok csupán.
Ködbe vesztettél.
Névtelenül létezem, nem ismersz
barátom sem lehettél,
bűnös lettem én.
Nézhetem az életed kívülről,
s fájni hagyom a megmondók szavát,
szirének ostromát.
Már hangod sem hallom
de érzem lelked zörejét,
átjárom értelmed minden zegzugát.
Így cipelem a terhet, a súlyos béklyót
szívem málháját.
Tanítom magam... elviselnem tudni kell,
hiúság sem sújthat le rám.
Kősziklák sebzik lábamat,
feladni már nem lehet az utat.
Te vagy nekem a zarándoklat,
így vigyázok rád.
...hát ennek az évnek is vége. Ilyenkor vagy fogadalmakat szoktak tenni, vagy valami összegzés félét. Fogadkozni nem szoktam, mert nem tudom mit hoz a holnap. Inkább csak néhány gondolat az elmúlt időszakról.
Azt hiszem ez az év egy nagy vízválasztó volt az életemben. Mindig azt hittem, hogy a harmincas éveimben voltam kiteljesedve, azt gondoltam, hogy akkoriban éltem a fénykoromat. Pedig nem. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, de úgy érzem ebben az évben teljesedtem ki igazán. Most érzem magam a legszebb koromban...ne mosolyogj...így érzem hidd el (nem a külsőmre gondolok). Hiába leszek pár nap múlva ötven éves, mégis így érzem.
Most tudom ki vagyok igazán, tisztában vagyok a képességeimmel, az értékeimmel, a hibáimmal, tudom élvezni ezt a tudást, örömet jelent, hogy ideérkeztem végre.
Az idén átrágtam magam rengeteg olvasmányon, kerestem valamit lázasan. Meg akartam találni a kérdéseimre a válaszokat. Sikerült. Magamat találtam meg, magamat kerestem. (persze lehet, hogy ez még fokozható) Egész életemben a szeretteimnek éltem, úgy hogy magammal nem volt időm törődni. Most végre bepótolhattam. Az eredmény nem maradt el. Boldog vagyok. Boldog most is mint régebben, csak másképp. Talán ezt szokták úgy emlegetni, hogy 'tudatosan éli az életet. Nincs szükségem bölcsességekre, nincs szükségem dogmákra, egyszerűen gondolkodom az élet dolgairól. Nem szeretem túlbonyolítani a dolgokat, és nem is kell. Az alapvető emberi értékek fontosak számomra és igyekszem mindig szem előtt tartani a betartásukat. Gyerekeimmel olyan szoros és mély kapcsolatom van, amiről mindig álmodtam. Sok sok ember szeret és sok sok ember kíváncsi rám, kíváncsi a tanácsomra, kíváncsi rá mi van velem. Erre nagyon vigyázok, mert nagy megtiszteltetés ez nekem.
Ebben az évben tetőzött az érzelmi életem is, megtalált a szerelem, az a bizonyos 'mindent elsöprő. Erről már írtam. Nem sikerült. Nagyon nem... Mindent elkövettem, de sajnos nem úgy alakult ahogy álmaimban elképzeltem. Ennek ellenére nem adnám oda semmiért ezt senkinek...de talán a gyerekeimnek, hogy ők is átélhessék. Nem sokszor esik meg az ilyesmi...velem is "csak" másodszor. Nagy közhelyek, de tényleg igazak: a szerelem vak és kortalan!
Úgy érzem a következő év nagy változást fog hozni az életemben, mert megértem rá.
Összefoglalva, nagy szeretetben telt a 2012-es év...egész évben "csak" szerettem és szerettem...és nem túlzok.
Azt szeretném, ha a következő időszak is legalább ennyi jó érzést hozna és ilyen szeretetben telne. Nagyon szeretném...Boldogságos Új évet kívánok!
A tűz, mi lobogott nagyon rég
lassan csendesül majd bennem
nem táplálja semmi.
A néma távolság hamvasztja el.
Tiszta lánggal égett
mellette sokszor elment,
melegedni nem ide ült a Kedves.
Messze jár már.
Egyszer nagy tüzet rakok újra
vacogó lelkét melegítem majd
ki mellém ül...
S egyszer végre rám talál.
Ezt a mostani karácsonyt megpróbáltam a lehető legtökéletesebben megszervezni, és minden percét alaposan átélni. Azt hiszem ez lesz az utolsó. Abból a szempontból utolsó, hogy a gyerekeim felnőttek és kirepülnének már. El kell adjam a házunkat. Tehát, úgy tervezem, hogy ez volt az utolsó ebben a környezetben, és így együtt élve.
Mindig fontos volt számomra ez az ünnep. Amikor gyerekek voltunk igen emlékezetesek voltak a karácsonyaink. Apám szinte gyerekként ragaszkodott a plafonig érő karácsonyfához, és ez mindig így is volt. Csodás fáink voltak - a belvárosi bérházak belmagasságának köszönhetően - három méternél is magasabbak szebbnél szebbek is simán elfértek nálunk. Anyámék a nagyszülőktől megörökölt díszekkel roskadásig díszítették...gyönyörűek voltak. Amikor már nagyobbak lettünk, együtt az egész család, létráról és egyéb alkalmatosságokról nyújtózkodtunk és akár egy fél napot is szépítgettük. Emlékszem anyai nagyapám mindig részt vett az előkészületekben is, az ő feladata volt az égők ellenőrzése -persze szegény mindig órákat kínlódott a sorba kötött izzósorral míg végre rátalált a kiégett égőkre- de mindig türelemmel, és amikorra kellett mindig megvolt vele. Tehát nagyon meghatározóak voltak az otthonról hozott emlékeim. Sok ilyen van.... Folytattam a hagyományt. Nekem is olyan fontos volt, hogy a gyerekek majd így emlékezzenek vissza, akárcsak az én szüleimnek. Persze őszintén bevallom, hogy én magam is nagyon élvezem. -Becsületére legyen mondva, a férjem mindig támogatta ezt a mániámat, pedig náluk a családban nem volt szokás a nagy "felhajtás".-
A mostani talán a legszebb volt az összes közül.
Szeretem a régi tárgyakat, szeretem az emlékeimet, nehéz lesz megválnom tőlük, hiszen nem vihetek magammal mindent. 
Nos, szenteste amikor már minden készen volt, égtek a gyertyák, szólt a karácsonyi muzsika, én aprólékosan végignézegettem mindent. Végigsimítottam a szememmel, néha még meg is érintettem a dolgaimat, szinte magamba szippantottam ezt a hangulatot, ezt a környezetet, a fényeket. Nagyon szeretem ezt a lakást, örökre magamban fogom hordozni az emlékét. Az otthon melege, az igazi családi fészek, amit mindig erőmön felül szépítgettem. Nem tudom hogyan kell ezt csinálni, nem költöztem csak egyszer egész életemben. Amikor a férjemmel összeköltöztem. Huszonnyolc éve. Az teljesen más volt...más.
Tehát megadtam a módját. Elbúcsúztam, felkészültem. Kíváncsian várom, hogyan is fog ez nekem menni. Ezt is meg kell tanulni egyszer. Nem vagyok szomorú, ez az élet rendje. A gyerekek felnőnek és kirepülnek...én olyan boldog voltam annak idején, amikor a férjemmel összecuccoltunk, tudom ők is boldogok lesznek, és ennél nincs fontosabb...semmi nem fontosabb.
...Egészen halkan szólt valahonnan a közelből egy harmonika szomorú nyekergése. Az aluljáróban az emberek sietve mentek dolgukra, ők ott álltak ketten, ügyetlenül, zavartan. Párás tekintetén át látta ahogy a fiú közel lép hozzá, és már érezte is felejthetetlen, férfias tisztaságillatát.
-Annyira hiányoztál- súgta a fülébe és szorosan átölelte.
Körbefordult velük a világ, eltűnt minden, csak ketten léteztek, egymást ölelve, belefelejtkezve a rohanó időbe, egymásba. Nem hiányzott semmi, annyira tökéletes volt ez a pillanat...
-Én erre megyek- mondta a fiú kijózanítón, lelkesen.
-Én még járok egyet- ocsúdott fel és mosolyogni próbált, az elképzelt ölelés hatásától remegve. Igyekezett határozott és természetes lenni, de belül zokogott és tudta, hogy ez volt a végső búcsú, többet nem látja már őt.
Aztán jólnevelten elköszöntek egymástól, majd megfordult és határozott léptekkel elindult. Azt sem tudta merre megy, csak el onnan, minél messzebb, mert megszakad a szíve...
Utolsó kommentek