…Mivel sokadszorra fordult elő vele, hogy azt érezte feleslegesen aggódott, gondolkodóba esett.
-Mi a fenéért kell nekem állandóan óvnom, védenem, féltenem valakit?- tört fel belőle hangosan. Szinte szégyellte, hogy megint belefutott ugyanabba a hülye helyzetbe, mint már annyiszor az elmúlt időszakban. Megint anyáskodásnak tűnt őszinte érdeklődése, megint többet mondott a kelleténél, megint túl lőtt a célon…
Kénytelen volt a végére járni, miért csinálja ezt, miért tör fel belőle folyton? -Hiszen nem születünk aggodalmaskodónak. Ez csupán az élet kihívásaira adott, valamiféle tanult reakció lehet- gondolta.
Tudta, hogy olyan dolog miatt aggódni, amit NEM TUD megváltoztatni – haszontalan. Olyan dolog miatt aggódni, amit MEGTUD változtatni – az pedig ostobaság. Tudta, hogy amikor egy aggasztó dologra koncentrál, az a gondolataiban egyre nagyobbá és leterhelőbbé válik. Túldimenzionál… és mégis. Szívében újra és újra előbukkan logikáját megkerülve ez az érzés.
Gyerekkorában is már sokkal érzékenyebb és együttérzőbb volt társainál. Észrevette, ha valaki segítségre szorult, vagy csak rossz kedve volt, esetleg valami bántotta, és mindezt úgy, hogy senki nem kért tőle segítséget, még nem is panaszkodott neki. Egyszerűen megérezte. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Képes volt kisgyerekként, felnőtt módjára viselkedni ilyen esetekben és általában még meg sem várta a jelzést már igyekezett segítséget adni. Nagy örömet érzett ilyenkor. Zsenge kora ellenére komoly volt, és mindig szolgálatkész. Sosem kérdezett, mégis mindenki kiöntötte neki szívét, elmesélte búját-baját. Puszta lényével bizalmat tudott kelteni az emberekben, megnyíltak neki és sokszor tanácsot is kértek tőle. Érdekes módon a nálánál jóval idősebbek is, beavatták titkaikba, legbelsőbb magánügyeikbe.
Már akkor tudta, hogy ez mekkora feladat. Korán kialakult benne valamiféle tapintat, diplomáciai érzék, amivel hárítani tudta a terhes felelősséget. Később a családban Ő lett az ügyeletes „békefenntartó”, a szolgálatos ápoló, akire mindig számítani lehet, aki igyekezett mindenkinek ápolni a testét-lelkét. Nagyszüleit Ő ápolta halálukig, ha beteg volt a családban Ő gondoskodott róla. Próbált megfelelni mindenkinek…ma már tudja, hogy ez lehetetlen.
Majd gyerekeiről, férjéről is a lehető legtökéletesebben akart gondoskodni, féltette, óvta őket igazi felelősségteljes szeretettel. A gyerekeknek nem volt terhes anyjuk túlzott figyelme, mert –bár mindig aggódós volt, de tiltani nem tiltotta semmitől Őket, mert jó gyerekek voltak-
Férje is élvezte, neje féltő gondoskodását. Így szerették, ilyennek szerették.
Aztán történt valami. Férje megbetegedett. Felborult minden, ami biztonságot adott Neki. Szembesült azzal a helyzettel, hogy most valóban joggal és megalapozottan kell féltenie valakit. Erős és kitartó létére, a kialakulóban lévő helyzet, a felismerés, hogy férje olyan betegségben szenved, amit nem tudnak gyógyítani, nagyon megviselte. Az évek alatt megszokássá vált örökös félelme, állandó –valódi-aggodalma beépült a mindennapjaiba.
Házasságát megmérgezte a hosszú évek óta tartó betegség, régebben sokszor gondolta, hogy talán az örökös féltésből lett elege a férjének. Állandó aggodalma távolította el tőle a férjét, majd szépen lassan teljesen kihűlt a kapcsolatuk.
Sokszor gondolta végig, mi vezetett idáig, mit rontott el?
Rá kellett jönnie, hogy csak azt tette, amit a szíve diktált. Mindig a szeretet vezérelte. Hibái ellenére, nem okolta magát, mert mindig jót akart. Egyszerűen belé van kódolva-, a génjeiben van a gondoskodás, az óvó szeretet, és jó ideje „elvesztette” azt az embert, aki ezt elfogadta, sőt igényelte tőle, aki így szerette sok éven át.
-A logika tehát ismét csődöt mondott a lélek dolgai felett- gondolta, és halvány mosoly futott át az arcán.
Elhatározta, hogy ezentúl törekedni fog rá, hogy ne vigye túlzásba, igyekezni fog nem túlagyalni olyasmit, ami nem az ő felelőssége. A hozzá közel állót nem fogja agyonfélteni, és nem fog tartani többé attól, hogy netán elveszti, vagy megbetegszik, vagy valami baja esik. Elhatározta, hogy ebben is meg fogja találni az egyensúlyt, -mint minden másban- a harmóniát, de azt is tudta, hogy csak arra lesz képes, hogy ezeket az érzéseket magában tartsa, kicsit fékezze, hogy ezektől az érzésektől úgy óvja meg szeretteit, hogy ne legyen esetleg terhes nekik. Arra sosem lesz képes, hogy kiirtsa magából. Ez a lényének fontos része, és pontosan tudja, hogy aki szereti őt, az ezzel együtt szereti.
Utolsó kommentek