Egyszer megkérdeztem, hogy szerettek már téged úgy Istenigazán? A válasz: nem is tudom, arra nem is figyeltem, arra figyeltem, hogy én mennyire szeretem.....ott a pont!
Ez a kis beszélgetéstöredék, nagyon elgondolkodtatott, és kikívánkozik belőlem, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott.
Mi is a szeretet? Nem a szerelem, hanem a szeretet. Nagyon szép és patent meghatározásokat lehet erről olvasni, de szerintem mindenkinek mást jelent, vagyis inkább úgy fogalmaznék, mindenki másképpen szeret. Más hőfokon, más odaadással, más és más mennyiségű adakozást visz bele (remélem érted mire gondolok). A szeretet nem is érzelem csupán, hanem cselekvés, adakozás, felelősségteljes törődés. A szeretet figyel a másik ember kimondott és ki nem mondott igényeire. Adom önmagamat, adom az örömömet, a bánatomat, az érdeklődésemet, az együttérzésemet, a barátságomat, hálámat, értelmemet. Önzetlenül. A valódi szeretet nem vár a másik szeretetére, akkor is szeret, amikor a másik ember még nem szeret, és azután is szeret, amikor a másik már nem szeret. A szeretet mindig a másik emberért létezik. Nem azért szeretjük a másik embert, mert "viszont-szeretetet" várunk tőle. Örülünk a viszont-szeretetnek, de nem azért szeretünk, hogy minket szeressenek. A szeretet lényege, hogy nem függ semmitől. A szeretet maga az elfogadás. Elfogadom a másikat, ahogy az van. Nem akarom megváltoztatni. Lényeges, hogy lehetetlen mások szeretetét bírni, önmagunk szeretete nélkül. Szeretni azt jelenti, fény és melegség vagyunk a másik számára. Minél inkább szeretjük és odaajándékozzuk magunkat, annál értékesebb lesz az életünk....
Szent Ágoston szerint, nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Nos, ezek gyönyörűséges gondolatok, de azért én egy kicsit továbbmennék ebben.
Akkor mit tesz az ember, ha a szeretett fél -tévesen- méltatlannak tartja arra magát, hogy szeressék? Ez nem így működik. Hiszen nem csak annak nyitom meg a szívemet, aki méltó rá, ez lenne a legkeményebb beavatkozás, erőszak a másik ellen. Feltételeket szabnék a másiknak, ahhoz, hogy szeressem. Csak akkor engedném be a szívembe, ha ő megfelel az elvárásaimnak? Ez már nem szeretet lenne, hanem védekezés lenne az esetleges rossztól, amit a másikról feltételezek. Méltatlan? Ha így lenne, akkor egy betonkemény védőfalat emelnék a szívem köré és nem szeretnék. Tehát, akit szeretek, abban nem csalódhatok, hiszen nincsenek elvárásaim, és ilyetén nem lehet hozzám méltatlan sem.
Nem tudom, hogy ez a levezetés mennyire általános, és mennyire igaz - nem is ez a fontos -, de én mindenképpen így élem meg. Mint azt is hogy a szeretet végtelen kiszolgáltatottságot is és védtelenséget, gyengeséget jelent. Arra is rájöttem, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. Félelem a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól...
Akkor mit tesz az ember, ha a szeretett fél nem is engedi hogy szeressék és mindent elkövet, hogy kikerülje azt, aki szeretné? (persze fenntartom, hogy csak rólam van szó és nem általánosítanék, én már nem férek a szívébe, vagy hibát követtem el...). No akkor van a baj, és megáll a tudományom...marad a várakozás, a bizakodás és életbe lép az első bekezdés. Talán egyszer kienged a szorításból a szíve. Talán egyszer ráébred, nem biztos, hogy az erő és a betonfal jelenti az életben a biztonságot, hanem elképzelhető, hogy a szeretet okozta gyengeség jelenti a biztonságot. Én mindenképpen vállalom a "gyengeségeimet", mert olyan jó ez az érzés...bár kétség kívül néha nagyon fáj.
(nem is olyan egyszerű ez...)
Utolsó kommentek