Úgy látszik a mai szép tavaszt idéző időjárás kihozta az emberekből az újrakezdés vágyát, többen is megtaláltak ezzel a témával, mondván: elengednék a régit végre, hogy jöhessen valami szebb...
Elengedés. Nem szeretem ezt a kifejezést...már a könyökömön jön ki, annyit használja mindenki és azt tapasztalom, hogy nem is biztos, hogy egyre gondolunk, amikor erről esik szó. A beszélgetések során, olyan érzésem támadt, mintha azt képzelnék néhányan, hogy ez valami csodatévő varázsige...gondolunk egyet, elengedjük amit el kell engednünk, és egycsapásra megszűnik létezni ami annyi gondot, szenvedést okozott. Elengedjük, kitöröljük, közömbössé válunk. Nem olyan egyszerű ez, szerintem egyáltalán nem erről van szó.
Manapság rengeteg okosságot lehet olvasni az elengedéssel kapcsolatban. Nagyon fontos, sarkalatos pontja ez a harmonikus és kiegyensúlyozott mindennapjainknak. Helyesebben nagyon fontos, hogy megtanuljunk elengedni. Megtanuljuk ezt a folyamatot magunkra nézve a lehető legjobban elsajátítani. Nem egyszerű, és igen nagy önfegyelem szükségeltetik hozzá. Saját tapasztalásaim alapján átgondoltam, hogy nekem mit is jelent ez a fogalom.
Az elmúlt évek rengeteg olyan eseményt hoztak az életemben, amin túl kellett lépnem ahhoz, hogy ne terheljen le, ne kínozzon tovább, ahhoz hogy a jelen pillanatban megoldandó problémákra-, a jelen pillanat örömeire tudjak koncentrálni. Szerintem, ez a túllépés nem azt jelentette sosem, hogy kitöröltem magamból azt ami fájt-, vagy ami szenvedést okozott-, ami bántott, hanem úgy éltem meg mindig, hogy megszűnt probléma lenni az életemben. Rendbe tettem magamban, leszűrtem a tapasztalatokat belőle, felmértem a felelősségemet, az esetleges hibámat-, vagy ha más esetleg hibázott velem szemben, megbocsátottam és továbbléptem. Gondolom, ez másnál is így működik...
A szerelemmel, szeretettel kapcsolatos elengedés is érdekes probléma.
Azon gondolkodtam, hogy mit is értek azon, hogy engedd el a másikat... hiszen nincs mit elengednem. Sosem láncoltam magamhoz azt akit szerettem (nem is hagyta volna)... Feltétel nélkül szerettem mindig. Hagytam szabadon szállni, nem telepedtem rá, hagytam a maga útját járni, nem voltam féltékeny...stb. stb. Inkább vele repültem.
Sokan például azt képzelik, hogy elengedni valakit annyit tesz, hogy megszűnik a szerelem fájdalma. Hát ez pedig nem így működik. Amíg szeretsz valakit, fáj a hiánya. Ez van. Csak akkor szűnik meg a hiányérzet, ha már nem szeretem. Tehát az elengedés nem egyenlő, a szerelem megszüntetésével. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Talán az az elengedés, amikor elbúcsúztam tőle, amikor úgy gondoltam, hogy legyen boldog, legyen neki a legjobb -persze pontosan tudtam, hogy ezzel nem szűnik meg a fájdalom-, és talán sírtam is, de mégis elégedett tudtam lenni, megnyugtatott. Nem mondom, hogy egyszerű folyamat ez, nem is fájdalommentes, és van hogy jó időbe telik amíg sikerül, de önfegyelemmel, megfelelő átgondoltsággal igenis véghezvihető. A legérdekesebb -paradoxnak tűnő- számomra, hogy ehhez az önfegyelemhez szükséges energia viszont a szeretetből fakad, mely viszont az akarat egyik formája. Ebből nem csak az következik hogy az önfegyelem tettekre váltott szeretet, hanem az is hogy aki valóban szeret, az fegyelmezett is...ha valóban szeret.
Ezzel csak annyit akartam érzékeltetni, hogy attól mert valakit szeretsz, elengedheted. Sőt akkor kell elengedned igazán. Persze attól mert elengedted, még továbbra is szereted, hiszen nem Te irányítod, hogy meddig szeretsz valakit, mert efelett nincs valódi hatalmad.
Nos ezek az érzelmi állapotok kellemetlenek tudnak lenni, és sokszor gyötrődést okoznak, természetüknél fogva fájdalmasak -a sok gyönyörűség mellett-. Tudjuk azonban, hogy ez az élet. Problémák véghetetlen sorozata. Mégis azt hiszem, hogy ezeknek a felismerésében és megoldásában, rejlik az élet értelme és szépsége, melynek fontos része a szenvedés is.
Utolsó kommentek