Születésnapi ajándékként kaptam egy mozimeghívást, és végre megnézhettem a Samsara című filmet. Nagyon kíváncsi voltam... a lét örök körforgása - hirdeti az alcím-. A körforgás pedig mindent magába ölelhet, nem kell logikát, pontos szerkezetet keresni, elég, ha van eleje, vége, és látunk Teljességet nagy t-vel, Igazságot nagy i-vel, hatalmas természetképeket, és közben magunkba nézhetünk, hogy lám-lám, milyen az ember. Együtt mozgó sokaság, a Föld különleges zugai, egyedi tekintetek szenzációs technikával rögzítve, öt éves munkával - mondja az előzetes. Hirdették azt is, hogy 70 mm-es filmre forgatták, saját fejlesztésű kamerával. Neves zeneszerzők kezeskedtek érte, hogy a narráció és dialógusmentes film valóban hatásos lesz. És a Samsara valóban lehetett volna egy nagyszabású dokumentumfilm világunkról, az emberiségről, az általunk okozott meghökkentő károkról, de egyben a földi élet csodájáról is.
Nos, ehhez képest nagyon rossz érzéssel jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem leszek népszerű ezzel a kijelentésemmel, de ez van.
A film olyan hatással volt rám, hogy kénytelen vagyok leírni, talán így megszabadulok a rossz érzésektől.
Kezdem a pozitívumokkal. A képi megjelenítés csoda volt természetesen gyönyörű beállítások -már amennyire meg tudom állapítani, hiszen nem vagyok szakember, csak egy megátalkodott fotó és filmimádó- . A zene is elég hatásosnak mondható, bár Lisa Gerrardtól (a Gladiátor című film zenéjéért, melyen közösen dolgozott Hans Zimmerrel Golden Globe jelölést kapott) többet vártam.
A cselekmény és a beszéd hiánya nem jelentett volna gondot, de a ritmus, az ötletes egybekapcsolódások, a koncepcióval elkészített képek sorozata hiányzott. Nem érteni sokszor a képek egymáshoz kötődését, hiányolok valamiféle ritmust, motívumot, az egység élményét vártam. A szép beállítások egymásutánja még nem jelent élményt. Pedig erre voltam felkészülve.
Abban láttam logikát, ahogy a természettől, eljutunk a szent helyeken át, a vallásokhoz. Rajzoló keleti szerzetesek adják a film keretét. Ennyi. Közte meg jön a hidegzuhany. Szép képek, monumentális felvételek, közeliek, távoliak. Emberi arcok, innen-onnan, hogy legyen kontraszt, fegyveres gyerekek, táncos lányok, macsó férfiak, a szexbabák és mind néz rám mereven, pislogás nélkül.
MIÉRT?
Meditáció helyett -amit hirdettek- folyamatosan megrázó és vádoló képeket láttam.
Bűnös vagy ember!
A szerencsétlen tyúkok, a futószalagon a disznó fémrácsok között kismalacaival. A vásárlók a plázában, akik ezt eszik, a szemétben turkáló gyerekek, a kénbányában kínlódó munkások, a füstöt okádó kémények...stb. stb. Ez valóban elgondolkoztat, és nyilván ez fontos is.
DE!
Úgy érzem, hogy nem erről szól a földi élet, ezek a képsorok nem ösztönzik a nézőt, hanem vádolják. Persze szükség van némi meghökkentésre, ahhoz, hogy jobban vigyázzunk a környezetünkre, egymásra, de itt nem ez a cél. Ez a film nem az élet tiszteletére tanít, és nem is sprituális élmény -ahogy azt beharangozták az alkotók- Szerintem egy döbbenetesen manipulatív és ítélkező hangvételű mozit láttam tegnap. Óriási erővel képes a gondolatokat egy bizonyos irányba terelni, ami egyáltalán nem véletlen. Bármennyire azt sugallja ez a másfél óra, hogy én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk, én ezt nem veszem be. Üzenem a készítőknek, hogy nem jó helyen keresgélik a bűnbakokat.
Hiába hatott rám ilyen erővel, én akkor is hiszem, hogy ennél sokkal szebb a földi lét, még ha néha sok szörnyűséget látunk is.
Nem akarom elvenni a kedved, azért érdemes egy ilyen mozit is megnézni, mert nagyon érdekes gondolatokat ébresztett bennem...mi is volt ez? Megmondom: félelemkeltés a javából.
(kontrasztként ideteszem a drága David Attenborough rendhagyó kis videóját...ez az én világom)
Utolsó kommentek