Ezt a mostani karácsonyt megpróbáltam a lehető legtökéletesebben megszervezni, és minden percét alaposan átélni. Azt hiszem ez lesz az utolsó. Abból a szempontból utolsó, hogy a gyerekeim felnőttek és kirepülnének már. El kell adjam a házunkat. Tehát, úgy tervezem, hogy ez volt az utolsó ebben a környezetben, és így együtt élve.
Mindig fontos volt számomra ez az ünnep. Amikor gyerekek voltunk igen emlékezetesek voltak a karácsonyaink. Apám szinte gyerekként ragaszkodott a plafonig érő karácsonyfához, és ez mindig így is volt. Csodás fáink voltak - a belvárosi bérházak belmagasságának köszönhetően - három méternél is magasabbak szebbnél szebbek is simán elfértek nálunk. Anyámék a nagyszülőktől megörökölt díszekkel roskadásig díszítették...gyönyörűek voltak. Amikor már nagyobbak lettünk, együtt az egész család, létráról és egyéb alkalmatosságokról nyújtózkodtunk és akár egy fél napot is szépítgettük. Emlékszem anyai nagyapám mindig részt vett az előkészületekben is, az ő feladata volt az égők ellenőrzése -persze szegény mindig órákat kínlódott a sorba kötött izzósorral míg végre rátalált a kiégett égőkre- de mindig türelemmel, és amikorra kellett mindig megvolt vele. Tehát nagyon meghatározóak voltak az otthonról hozott emlékeim. Sok ilyen van.... Folytattam a hagyományt. Nekem is olyan fontos volt, hogy a gyerekek majd így emlékezzenek vissza, akárcsak az én szüleimnek. Persze őszintén bevallom, hogy én magam is nagyon élvezem. -Becsületére legyen mondva, a férjem mindig támogatta ezt a mániámat, pedig náluk a családban nem volt szokás a nagy "felhajtás".-
A mostani talán a legszebb volt az összes közül.
Szeretem a régi tárgyakat, szeretem az emlékeimet, nehéz lesz megválnom tőlük, hiszen nem vihetek magammal mindent. 
Nos, szenteste amikor már minden készen volt, égtek a gyertyák, szólt a karácsonyi muzsika, én aprólékosan végignézegettem mindent. Végigsimítottam a szememmel, néha még meg is érintettem a dolgaimat, szinte magamba szippantottam ezt a hangulatot, ezt a környezetet, a fényeket. Nagyon szeretem ezt a lakást, örökre magamban fogom hordozni az emlékét. Az otthon melege, az igazi családi fészek, amit mindig erőmön felül szépítgettem. Nem tudom hogyan kell ezt csinálni, nem költöztem csak egyszer egész életemben. Amikor a férjemmel összeköltöztem. Huszonnyolc éve. Az teljesen más volt...más.
Tehát megadtam a módját. Elbúcsúztam, felkészültem. Kíváncsian várom, hogyan is fog ez nekem menni. Ezt is meg kell tanulni egyszer. Nem vagyok szomorú, ez az élet rendje. A gyerekek felnőnek és kirepülnek...én olyan boldog voltam annak idején, amikor a férjemmel összecuccoltunk, tudom ők is boldogok lesznek, és ennél nincs fontosabb...semmi nem fontosabb.
Utolsó kommentek