...Egészen halkan szólt valahonnan a közelből egy harmonika szomorú nyekergése. Az aluljáróban az emberek sietve mentek dolgukra, ők ott álltak ketten, ügyetlenül, zavartan. Párás tekintetén át látta ahogy a fiú közel lép hozzá, és már érezte is felejthetetlen, férfias tisztaságillatát.
-Annyira hiányoztál- súgta a fülébe és szorosan átölelte.
Körbefordult velük a világ, eltűnt minden, csak ketten léteztek, egymást ölelve, belefelejtkezve a rohanó időbe, egymásba. Nem hiányzott semmi, annyira tökéletes volt ez a pillanat...
-Én erre megyek- mondta a fiú kijózanítón, lelkesen.
-Én még járok egyet- ocsúdott fel és mosolyogni próbált, az elképzelt ölelés hatásától remegve. Igyekezett határozott és természetes lenni, de belül zokogott és tudta, hogy ez volt a végső búcsú, többet nem látja már őt.
Aztán jólnevelten elköszöntek egymástól, majd megfordult és határozott léptekkel elindult. Azt sem tudta merre megy, csak el onnan, minél messzebb, mert megszakad a szíve...
Utolsó kommentek