Annyi mindent akartam mondani, mesélni. Sajnos bennragadt a jó része. Olyan hévvel mesélt és olyan örömmel hallgattam, hogy szinte szóhoz sem jutottam. Van ez így, de az is lehet hogy így kellett lennie...
Azt mondtam neki, hogy valószínűleg kettős lelke van. Egy kispolgári és egy kalandor lakik benne. Nem tudtam befejezni a gondolatot, rögtön rávágta, hogy mindkettőből le akar faragni és megállíthatatlanul törtek elő belőle a további gondolatok és történetek.
Pedig annyira el akartam volna mondani neki, hogy ez a kettősség nem rossz dolog, ez a kettősség bennem is megvan és remekül megférnek egymással. Nem kell lefaragni, hanem bele kéne végre törődni és hagyni hogy harmóniában legyenek egymással. Ha viaskodik egymással a kettő, na az a baj... Hagyni kell, hagy éljenek békésen egymás mellett. Nem lehet levágni a lelkünkből, nem lehet megcsonkítani, mert az nagy bajjal és nagy szenvedéssel jár, megbetegíti az embert. El kell fogadjuk lelkünk adottságait, nincs miért vezekelni. Örülni kell annak, ha ilyen karakterrel rendelkezünk, hiszen ez eredményezheti azt, hogy sokkal gazdagabb lelkünk befogadóképessége, sokkal színesebben, árnyaltabban tudjuk élni az életünket, HA megtanuljuk kezelni adottságainkat.
Persze néha érdekes helyzet elé állít minket ez a "kettősség" Melyiknek is feleljünk meg, melyikhez legyünk hűek? Nem lehetünk többfelé hűségesek az egyiket néha meg kell "csaljuk". Ez nem baj! Ezt kell megértenünk! Ehhez kell az alapos önismeret azt hiszem. Önismeret nélkül nem tudjuk harmonizálni magunkat. Erről már írtam eleget...
Nos, nem tudom mennyire érthető amit itt kellett kiírnom magamból -jobb híján- remélem érted. és talán Neked is mond valamicskét ez a néhány sor.
Végül még annyit. Én így fogadom el azt, akinek el akartam volna ezt mondani és félve figyelem az életét. Nem szeretném, ha megváltozna, nem szeretném, ha kicsit is faragna magából. Így teljes, és értékes ahogy van. Ettől az aki.
Csak szeretnie kéne már magát végre valahára...én is ezt teszem :)
Utolsó kommentek