Nos, megint túl vagyok néhány olvasmányon, és túl vagyok az olvasmányok alapos elemezgetésén is. Kigyomláltam ezekből is azokat a gondolatokat, amik nem igazán nekem szólnak, és magamévá tettem néhány olyan tanulságot, amik az enyémek. Ilyenkor kicsit "benn vagyok" magamban és csendesebb leszek...nem vagyok szomorú, csak csendesebb. Az ilyen csendekből építkezem. Egyre átgondoltabban és rutinosabban tudok úrrá lenni a napi gondokkal szemben, és egyre flottabbul kezelem a bennem zajló érzelmi tűzijátékot. Felhajtóerőként működtetem a szerelmet, a fájdalmat, örömöt, a küzdelmet....valamiféle átalakítás zajlik le bennem. Átalakulnak az érzelmeim. Nem kín ma már, hanem öröm hogy megélhetem, és olyan erővel tör ki belőlem a boldogság, amikor valakivel ezt meg tudom beszélni. Meg tudom osztani. El tudom magyarázni, hogy van kiút a megrekedtség állapotából és ha elég kitartóak vagyunk, minden érzelmünket -lehet az jó, vagy akár rossz hatással ránk- felhasználhatjuk személyiségünk gazdagítására. Remélem érted, hogy mit is akarok kifejezni... Pontosan mérni tudom, az elmúlt néhány hónap elteltével, ennek a folyamatnak az áldásos hatását.
A mindennapok egyre több beszélgetőtársat hoznak, egyre több olyan embert ismerek meg, akik nem találják a kiutat lelki eredetű problémáik megoldására. A megoldásban nem segíthetek, de erőt adhatok. Olyan irányba terelhetem a gondolataikat, ami kibillentheti a vívódót a megrekedt állapotból. Ne gondold, hogy olyan nagy horderejű gondok ezek -bár mindenkinek a sajátja a legnagyobb- de kétségkívül sokat segít, ha nem halmozódnak, hanem még idejében kidobáljuk a felesleget és marad a hasznosítható belőle.
Boldog vagyok!
Boldog vagyok, mert valaki -aki nagyon fontos nekem- talán elindult olyan irányba, ami tudom, hogy jó lesz. Boldog vagyok, mert azt képzelem, hogy egy icipicit hozzájárultam, hogy erőt adjak, biztatást, és nem utolsó sorban szeretetet. Ezt képzelem. Remélem megadja nekem az élet, hogy ebben a hitemben meghagy. Remélem azt is, hogy egyszer leírhatom részletesen, mert tanulságos és példaértékű. Minden szabályt felrúgtam ebben a történetben, minden szokással szembementem. Minden falat áttörtem erőnek erejével, nem törődve az esetleges kudarccal, nem törődve fájdalommal, félelemmel, kétségekkel...
Miért?
Azért Kedvesem, mert megéri harcolni. Megéri kockáztatni, azért akit szeretünk, tisztelünk, becsülünk. Megéri elmenni a legvégsőkig és megpróbálni minden létező segítséget megadni, ami tőlünk telik., még akkor is ha első látásra reménytelen. Egész életemben ezt tettem, csak mindig a "megengedett" keretek között. Először léptem át a határokat, először nem hallgattam a külső jelekre, először hallgattam csak is kizárólag a megérzéseimre, félretéve a neveltetésemből adódó tapintatot.
Lehet, hogy csak én érzek így, lehet hogy az Érintettem teljesen magától, -az én "közreműködésem" nélkül- indult el a jó irányba...sőt...de olyan jó azt képzelnem, hogy én is egy kicsit hozzájárultam. Az is lehet -sőt biztos- hogy fogalma sincs mi is játszódik le bennem. Igen biztos, hogy nem is tudja, de az a szép az egészben hogy ez nem is fontos, nem is érdekel. Teljesen lényegtelen.
Ez egy eset, amire elég sok időt és energiát szenteltem, de óriási tapasztalatokat szereztem belőle, és óriási felhajtóerőt generált bennem, valamiféle érzelmi kalandtúrán vettem és veszek részt.
Egyszer megírom az egész mesét...mert az...mese...hidd el...életem egyik legszebb meséje.
Utolsó kommentek