Csak én kiáltottam...

Nos, döntünk és választunk, megkíséreljük felszabadítani magunkat. Aki nem mer élni a választás lehetőségével, bizony tönkre is mehet bele. Az egzisztencialista filozófia szerint –először is van az idea, egy elképzelés és aztán abból születik meg az egzisztencia (létezés), és ez mindennel így van. Kivéve az embernél. Az embernél ez fordítva van – megszületünk, egzisztenciánk(létezünk) van, és ahogy korosodunk, megtöltjük eszmékkel, ideákkal. Így tehát magam alakítom a saját ideámat, ergo én alkotom magam olyanná amilyen vagyok. Vagyis felelős vagyok önmagamért. 

Kezünkbe kell vennünk saját sorsunkat, ha tetszik, ha nem, és ha megfogtuk, akkor nosza alakítsuk. Ez bizony azzal jár, hogy csak a saját céljainkra fókuszálhatunk, valamint a számunkra helyes irányokat vehetjük figyelembe és nem a másokét, a megszokottat, a beidegződöttet.  Annak elsajátítása, hogy az ember ne passzívan élje életét - hanem tudatosan - bizony nem megy egyik napról a másikra.

Filozófusok azt tartják, hogy fel kell figyelnünk rá, hogy az érték nem feltétlenül az, amit mi értékesnek akarunk tartani, hanem az, amely érték a számunkra.

Sajnos  hajlunk az  önbecsapásra, nem tudjuk, nem vesszük a fáradságot, a bátorságot, hogy végiggondoljuk életünk lehetőségeit és korlátait, és hogy higgadt módon értékeljük, mérlegeljük, mire lehetnénk képesek életünk során, illetőleg hogy mire nem érdemes energiát fecsérelnünk. Olyasmiktől rettegünk, amiket csak homályosan sejtünk, vagy csak a fantáziánk játszik velünk, és csendes szorongásban élünk inkább. Szembenézni tehát az élet kínálta végtelen lehetőségekkel és áthidalhatatlan szakadékokkal a legnagyobb kihívás, amely érhet minket.  Ezért szeretjük is elkerülni, megtéveszteni önmagunkat, eltussolni a tisztázási szükségletet. Meg kell tanulnunk szembenézni a kihívásokkal.   

Általában hogyan válaszolunk ezekre a kihívásokra? Először is: illúziókat gyártunk. Menekülünk saját viszonyaink reális felmérése elől és egy boldog beteljesülés ábrándja lebeg előttünk, mígnem rá nem ébredünk a rút valóságra. Ez a fajta ráébredés természetesen kellemetlen dolog, kilátástalanságot és kétségbeesést szül. Tehát az illúziógyártás nem megfelelő válasz, mivel kétségbeeséshez, gyengeséghez vezet. Vagy ha a homokba akarnánk dugni a fejünket, előbb-utóbb mégis kénytelenek leszünk szembesülni azokkal az égető problémákkal, amelyek elől menekülünk, vagy rejtegetjük…lehet, hogy csak nagyon sokára, amikor már nem változtathatunk.  

Értékeink és céljaink is változnak – mint minden körülöttünk -, ezért az életünket is vizsgálat alá kell vonni, hogy még idejében le tudjuk vonni a konzekvenciákat.

Más lehetőségekkel, vagy még mindig az aktuális életvezetésünk mellett lesz-e érdemes gondolkodnunk, vagy pedig megérett az idő új döntésekre?

Amennyiben az derül ki, hogy egy ideje bizony már rossz irányba halad az ember, akkor semmi, de semmi – még korábbi fogadalmai, elvei, kötelezettségei – sem kötelezheti arra, hogy kövesse a számára már értelmetlen, vagy ártalmas irányt. Nagyon lényeges tehát, hogy ne halogassuk tovább azokat a teendőket, amelyek életbevágóak számunkra, és ne várjunk egy ideális, képzelt jövőre, hanem vállaljunk végre felelősséget életünk tökéletlenségeiért, és lépjünk végre a valódi cselekvés mezejére.

Elérkeztünk a  nagy kérdéshez ugye, hogy morálisan hogyan is válasszunk.

Az érzelmeink fontos iránymutató szerepet töltenek be, rávilágíthatnak, mi számít valójában a számunkra. Megmutatják, mi az, ami értékes, ami-, vagy aki felé törekszünk, illetve mi az, amitől tartunk, vagy félünk. (Az érzelmek hiánya viszont pont az ellenkezőjét.). Amennyiben képesek vagyunk elsajátítani a saját identitásunkra való fókuszálás képességét, és magunkra, -mint önálló egyéniségre vagyunk képesek tekinteni-, úgy megszűnik kiszolgáltatottságunk és talán a körülményeket sem  okoljuk helyzetünkért. Fokozatosan képessé válunk felelősséget vállalni az életünkért. Egészen új színben láthatjuk majd a problémáinkat, és önmagunkat, és új utakat leszünk képesek észrevenni. Persze ehhez óriási bátorságra van szükség...hogy belássuk és elismerjük önmagunk előtt is, mi az, amiért élni szeretnénk.

Tisztázódni kezdenek az értékek és a célok és olyan szenvedéllyel törnek fel belőlünk, amire addig gondolni sem mertünk. Amint tisztába jövünk avval, milyen célokért akarunk tenni, újult erővel tudunk nekilátni a változtatásnak és olyan nehézségekkel is meg tudunk majd birkózni, amelyekről korábban nem is álmodtunk.

Merd vállalni a kockázatot, vedd a bátorságot, mert újabb dimenziókat nyit meg előtted a lehetőség, és talán életed nagy kalandját szalasztanád el, ha nem változtatnál. (persze máris eszembe jutott, a következő kérdés, miszerint: Hogyan vigyem véghez úgy a fentieket, hogy ne bántsak-, sértsek meg senkit a környezetemben a nagy szabadság közepette...de erről majd máskor)