Akkor már majdnem nyolc éve betegeskedett a férjem, kórházból kórházba jártunk, és a lassú leépülés jelei elég egyértelműen mutatkoztak, de mégsem gondoltam, hogy ez padlóra küldhetne engem, aki egyenes derékkal, jókedvűen viseltem a nem könnyű megpróbáltatásokat. Már csak a gyerekeim miatt sem engedhettem meg magamnak, egy szemernyi gyengeséget sem, hiszen viszonylag rövid idő alatt vesztették el apjuk biztonságot jelentő családfenntartó szerepét. Megviselte őket nagyon, noha nem gyerekek már, de igen érzékeny lelkű mindkettő. Tehát nekem erősnek kellett maradnom ha törik, ha szakad. Eszembe nem jutott ezen keseregni, vagy szomorkodni, pedig hát....
Ezek után az előzmények után, erőt sugárzó, magabiztos asszonyként ismertem meg Őt -az most mellékes, hogy mi a neve, és hol ismertem meg, nem az a lényeg-. Amikor először találkoztam vele, egészen megdöbbentett, hogy úgy éreztem, mintha már régen ismerném. Valami anyai melegség öntötte el a szívem, amikor felkuporodott a fotel háttámlájára és mesélni kezdett magáról, csak mesélt, mesélt, mesélt. Már akkor tudtam, hogy nyomot hagy a szívemben ez az ember, a mérhetetlen szomorúsággal a szemében. Nem volt könnyű az élete, zsenge kora ellenére, egy idős embernek is elég lett volna, amit már megélt. Többször találkoztunk, kisebb nagyobb szünetekkel, egyre többet tudtam meg róla, és Ő is rólam. Egyre bensőségesebbek lettek a beszélgetéseink, talán már barátinak is mondhatóak. Valamilyen megmagyarázhatatlan bizalom alakult ki bennem iránta. Igazi művészlélek volt, érzékeny, és többszörösen sértett, bántott ember, de mégis valami olyan elementáris erőt sugárzott, ami nagyon meglepő volt. Iszonyatos akaratereje és csakazértis megmutatomsága belőlem bizony váratlanul, és máig érthetetlen módon előhozta a gyengeségeimet, törékenységemet, boldogtalanságomat, és mindent amit addig -valahol még magam elől is- rejtegettem. (persze Ő -különös adottságainak birtokában- az első pillanatban meglátta a boldogtalanságomat). Rádöbbentem a sok beszélgetés során milyen mérhetetlenül szomorú és kilátástalan az életem. Barátságunk, még jobban elmélyült, amikor Ő is válságba került, a párkapcsolati gondjai miatt, persze hamarabb talpra állt, mint egy macska, aki kiesett az ablakon.
Nos, ez az ember folytatta a mesélést, csak mesélt, mesélt, mesélt, míg nem azon vettem magam észre, hogy egyre jobban érzem magam, egész más irányból kezdtem építeni magam, mint eddig tettem, egyre többet gondolkodom magamról, a lélek dolgairól, elkezdtem meditálni, tanulni kezdtem energiákról, gyógyításról, sokat tervezgettünk együtt, tanultam tőle folyamatosan, részt vettem a tánckurzusain (majdnem 50éves fejjel), biztatott, segített, támogatott, és folyamatosan sulykolta belém: "bízz a megérzéseidben"...hát én bízni kezdtem. Sokat próbáltam segíteni a munkáját, és közben épültem mellette. Hol Ő gyengült el néha, hol én, de mindig támogattuk egymást, egy-egy jó szóval, beszélgetéssel. Azon vettem magam észre, hogy más ember lettem, békésebb, harmonikusabb, felkeltette az érdeklődésemet a spirituális tanokra, a keleti filozófiákra, egy olyan irányba, amiről addig nem sokat tudtam, és mára jobban érzem magam, mint valaha...hát ennyi.
Írhattam volna ezt a kis mesét részletesebben is, de minek...a lényeg az, hogy el akartam mesélni két emberről egy teljesen átlagos kis történetet, egy átlagon felüli időszakról. Boldog vagyok, hogy megismertem Őt. Boldog vagyok, hogy mellette kinyíltam, megmártóztam a lélek mélységében, és kibányásztam magamból a hatására egy csomó olyan tulajdonságot, amit addig rejtegettem.
Ma már tudom, hogy nem véletlen a mi találkozásunk, és valóban réges-régről ismerjük egymást, és ma már tudom, hogy egy találkozás sem a véletlen műve. Ma már tudom, hogy mi a feladatom az életben, és ez őszinte boldogsággal tölt el. Szeretnék adni ebből akinek csak lehet...ha elfogadja, örömmel teszem.
Utolsó kommentek